Sándor Szabó


acoustic guitar artist, composer

Untitled Document

Az Echolocation korszakom

Echolocation I / Sacred Spaces (Szakrális terek)

Még valamikor 1991-ben egy májusi vasárnap délelõtt elmentem egyet futni az óballai Tisza gát mellett elterülõ mezõre és kicsit elfáradva leültem, lecsukott szemmel igyekeztem kifújni magam. A hangos szívdobogás elcsitulása után kezdtem felfigyelni a környezet csendjére és azt próbáltam felfedezni, hogy mi az a legkisebb nesz, amit még képes vagyok abban a csendben érzékelni. Miközben erre koncentráltam lassan felelevenedett a hangzó világ körülöttem. Mindenféle repülõ, ciripelõ rovarok hangja jelent meg elképesztõ részletességgel, minden irányból. A hangi világ egyszeriben magába foglalt. Egynek éreztem magam a hangokkal. Hallottam, ahogyan a szellõ mozgatja a fûszálakat. Egyszeriben sosem tapasztalt módon kiélesedett a hallásom és a világ megmutatta egy másfajta valóságát, a hangi vetületét. A hangok képeket rajzoltak ki, hasonlóan, mint egy denevér agyában, ahol nem a fény, hanem az ultra hangok visszaverõdései rajzolják ki a környezet képét. Ez az élmény nagyon erõsen belém égett és elkezdtem azon gondolkodni, miként tudnám a teret így letapogatni hangokkal és zenékkel. Ez alapvetõen nem zenei kérdés volt, mert a zene az mindig ott van bennem, elég csak egy hangszert a kézbe venni és máris jön. Sokkal inkább koncepcionális és technikai kérdés volt, ami nagyon mélyen kezdett foglalkoztatni. Még ugyanazon a napon, ami talán nem is véletlen, olvastam egy írást a hangokkal való tájékozódásról az echolokációról. Ezt használják például a denevérek is, de ami megragadott az írásban, hogy létezik egy beláthatatlanul kusza sziklás vidéken élõ hangokkal tájékozódó törzs. Ha éjszaka mennek a hegyek között, mindig visznek magukkal valamiféle dobot, idõnként megütve hallgatják, hogyan és honnan verõdik és érkezik vissza fülükbe a hang és ebbõl mindig tudják, hogy merre járnak. Elhatároztam, hogy ez a gondolat lesz egy valaha megszületõ album ihletõje: a hangokkal való tájékozódás az Echolocation. Éveken át dédelgettem ezt az ötletet gondolataimban.
1996-tól kezdtem dolgozni a TC Electronic nevû dán hangtechnikai cégnek külsõ szoftverfejlesztõként és a munkámhoz biztosították az akkori legújabb effekt processzorok prototípusait, mert a feladatom az volt, hogy addig sosem hallott hangzásokat, beállításokat alkossak. A munka nagy képzelõerõt igényelt, fejben meg kellett hallanom mindazt, amit szeretnék megalkotni, ugyanis a csupán próbálgatással való hangszerkesztés nem mindig bizonyult hatékonynak. Ebben a kreatív munkában persze mindent dokumentáltam, felvettem DAT kazettákra. A sok felvétel azonban nem csupán digitális eszközök összmunkáját jelentette, sokkal inkább önmagamat és mindazt, amit elképzeltem felépítettem magamban. Mindig is nagyon foglalkoztatott két kérdés: valójában mi a tér és mi az idõ? Hogyan vannak egymással összefüggésben és hogyan lesznek valóságérzékelésünk részeivé? Az akusztikus tér egy megkülönböztetett tér minõség, amiben a zene megszólal. Ennek a térnek a manipulálásával kezdtem behatóbban foglalkozni. Tanulmányoztam az emberi hallás sajátosságait a zenehallgatás tekintetében és felfedeztem, hogy a hangon való különféle, egy idõben történõ folyamatos változásokat a tudatunk sajátos módon érzékeli és reagál rá. Egy napon, mielõtt elküldtem éppen elkészült munkáimat a TC-nek, még végighallgattam a felvételeket és lassan kezdett beúszni a tudatomba a pár évvel korábbi élményem és az echolokáció. Akkor tudatosodott bennem, hogy valójában szinte ösztönösen is ebbe az irányba halad a munkám. Elhatároztam, hogy a sok összegyûlt hangmintából megalkotok egy albumot, aminek Echolocation lesz a címe. Ez a felismerés szülte az Echolocation I koncepcióját. A sorozatból ez az egyetlen CDn is megjelent album.

Echolocation II / Himn to the Earth (Himnusz a Földhöz)

Az Echolocation I megjelenése utáni néhány évben folyamatosan készült a folytatás is, Echolocation II címmel. Ezt az albumot már nem szándékoztam CDn megjelentetni ismerve a kelet-európai gitárzene produktumok fogadtatását a nyugati világban. Az Echolocation II felvételei 16 évig pihentek. Idõközben a hangtechnikában áttörõ fejlõdések mentek végbe és ezek sok tekintetben megváltoztatták az alkotás módszereit. 2014-ben volt tanítványom Heidrich Roland elkezdett egy elektromos gitár projectet, ami sok tekintetben a folytatása lett annak, amit én elektromos gitáron elkezdtem 1995-ben. Roland felébresztette a nosztalgiámat és inspirációt adott egy befejezetlen dolog folytatására. Újragondolva és újrakezdve az addig elkészülteket, Rolandot bevontam az Echolocation sorozat további folytatásába, ami mára úgy tûnik egy gazdag, szinte befejezhetetlenül távolba mutató zenei vállalkozás lett. Roland közremûködésével, az eredeti alapanyagokra való rájátszások révén új változatok születtek. Már az eredeti felvételek készítésekor is volt egy különös érzésem: mintha ezek a zenék valami más világból jöttek volna. A semmi máshoz nem hasonlítható hangzás, a bennük foglalt és sugallt hangulatok különössége furcsa címeket ihletett. Miközben az elmúlt másfél évtized alatt a stúdió technika hatalmasat fejlõdött néhány régebbi felvételt újrakevertem. Ma is rácsodálkozom, hogy az adott korban alkalmazott hangtechnika mennyire jól megmutatja a zenék születésének korát mégis különös módon ezek a zenék idõtlennek tûnnek számomra. 2017-ben újra elõkerültek az elektromos gitárok, elkészült az Echolocation II. végsõ keverése majd elkezdtem egy harmadik albumot, új dimenzióba emelve a folytatást.
A fejlett hangtechnika segítségével valamint a muzsika belsõ természetét felismerve az Echolocation II albumot hallgatva most szabadon szörfözhetünk a zene belsõ idõsíkjain át. Az albumon egy újszerû módszer a looping alkalmazásával a zenealkotás módjának valamint az elektromos gitár hangzásának és használatának egy másik alternatívája is megmutatkozik. A sztereó térben szabadon mozoghat és áradhat a zene. A looping mint zenei technika csak 1990-es évek végén még csak kevesek által ismert lehetõség a mûvészi kifejezésben. A looping-ról nem lehet beszélni anélkül, hogy ne említenénk meg David Torn nevét. David Torn amerikai gitáros a technikai eszközök használatának és a zenei kifejezésnek radikális újragondolásával lett igazán fontos személyisége a mai elektromos gitárzenének. Általa a looping, mint zenélési technika széles körben ismertté vált. Bár Robert Fripp volt ennek a technológiának az elsõ színpadi megvalósítója, David Torn fejlesztette tovább a looping technikát, aminek ma egyre növekvõ tábora és fóruma van. A looper egy hangfelvevõ felvevõ készülék, ami meghatározott idõ után folyamatosan ismétli az elhangzott zenei frázisokat és közben szükség szerint továbbra is folyamatosan rögzíti az elhangzó zenei eseményeket majd ezeket egymásra lapolva több szólamot alkotva játssza le. Kezdetben leginkább ritmusos háttér készítésére használták és még ma is ez a használat dominál. A looping azonban más lehetõségeket is tartogat. Lehetõségeit azonban kissé más irányban, a zene harmóniarendszerének építésében igyekeztem kihasználni.
A legfontosabb talán az a felismerésem, hogy a looping segítségével a jelenben a múlt és jövõ között teremtünk kapcsolatot azáltal, hogy a jelenben játszott eseményt visszacsatoljuk a jövõbe és az a jelenben a múltat fogja visszaidézni. Az elsõ zenei történés feljátszása közben, vagy elõre megírt zenei frázisokat játszom, vagy egyedül improvizálok. Egy meghatározott idõ után a looper az eddig megtörténteket ismételni kezdi, és máris nem vagyok egyedül, a gép lesz a partnerem. A dolog akkor kezd izgalmassá válni, amikor felfedezem, hogy az, amit visszahallok a looper-bõl, már befolyásolni fogja mindazt, amit ezután a következõ rétegben fogok játszani.
A folyamat tudatos kontrollálásával hihetetlenül érdekes eddig nem hallott zenei szöveteket alkothatok. Egymásra, egymásba szõtt szólamok, egyre gyarapodó rétegekben eltolt idõsíkokban hangzanak el, míg végül mindez együttesen egy sajátos szerkezetû, ritmusú organikus textúrát alkot.
Ezzel a módszerrel az idõbõl kimetszett és elcsúsztatott idõsíkok zenei eseményeit lapolom egymásra valós idõben úgy, hogy interaktív kapcsolatban teszem függõvé egyiket a másiktól. Ennek kulcsa és eszköze maga az improvizáció. Az Echolocation II koncepciója két fõ pilléren nyugszik. A loopok segítségével idõsíkokból építettem szöveteket a jelenbe. A másik az, hogy ezek a szövetek a sztereó hangtérben térrétegeket alkotva jelennek meg.
Ez a muzsika nem sietett elkészülni, mert nem sürgette sem megrendelõ, sem pénz, senki sem befolyásolta azt, hogy milyen legyen.
Nem akart megfelelni sem kereskedelmi sem zenehallgatói elvárásoknak, még kevésbé szakmai akadémikus elvárásoknak. A muzsika nem akart sem szépelegni, sem megbotránkoztatni, még csak hivalkodni sem. Mindössze egy jól látható, vagy inkább hallható útjelzõ kõ akart lenni egy végtelen zenei országút mentén.

Echolocation III / Átkelés az idõn

Az Echolocation sorozat második része folytonosan magában hordozta a folytatás vágyát és lehetõségét. 2017-ben új ötletek, új inspirációk késztettek a sorozat harmadik részének megalkotására azzal a tudattal, hogy egy befejezhetetlen sorozat következõ részébe fogtam. Így visszatekintve, az Echolocation a zenében hordozott érzelmi hangulati tartalmak mûvészi megvalósítása mellett a hangtér mûvészi megformálásának az igényével született. A sztereó tér birtokbavételének igényével, azaz minden, ami illusztrálható két hangfal által kirajzolt sztereó térben, annak igyekeztem hangsúlyt adni, újrateremtve a hangzó valóságot, távolabb tekinteni, mint bármikor eddig. Innentõl a hangtérben való zenei ábrázolás mûvészi, hangesztétikai kérdés lett számomra. Az album alcímeként Átkelés az idõn címet adtam. A zene fizikai megnyilvánulása az idõben gyökerezik. Ezért is alkalmas az ember idõérzékének a megváltoztatására. Ha a zene hangjait idõ késleltetés elvén mûködõ eszközökkel tovább manipuláljuk, akkor még erõsebb behatást érhetünk el a zenét hallgató ember idõérzetében. Az Echolocation III album az sorozat eredeti koncepciójának megtartása mellett minden tekintetben igyekszik túlmutatni a sorozat elsõ két részén. Többféle gitárt használtam. Korábban ez akusztikus gitárt külön világként kezeltem, sosem használtam elektronikus zenéimben. Mostanra ez is megváltozott. Az albumon szerepelnek akusztikus gitárok, mindezek az elektronikusan generált hangi környezetben.
Ehhez hasonló hangzási törekvések már korábban is felmerültek az úgynevezett ambient zene stílusában, megvalósulva az elkövetkezendõ évtizedek zenéi számára mértékadókká váltak. A hasonló hangzású elektromos gitár alapú muzsika azonban 20 évvel ezelõtt jószerével ismeretlen volt. Mai visszatekintésben az Echolocation I jócskán megelõzte korát. A 2000-es évek második évtizedében kifejlesztett stúdió szoftverek eddig nem tapasztalt hangzásokra lettek képesek. Eddig sosem hallott hangi terek és atmoszférák megalkotása vált lehetõvé. Az albumon hallható Major Balázs és Mark Wingfield utánozhatatlan játéka, velük együtt vált igazán színessé a muzsika.

Echolocation Trilogy

A jelenkor egy olyan átmeneti idõszak, amikor a CD, mint hordozó médium többé már nem gazdaságos, így lassanként kezdi felváltani a virtuális, digitális letölthetõ album. Így felmerült a három album trilógiaként való kiadásának ötlete immár letölthetõ verzióban, mintegy összefoglalva miként formálódott egy zenei, hangesztétikai koncepció 2 évtized alatt. Az Echolocation Trilogy az amerikai Greydisc Records kiadásában, mint letölthetõ digitális album 2018-ban jelent meg.

Echolocation IV / Electric Poetry

Az Echolocation sorozatot nem csupán a saját mûvészetemnek dedikáltam, hanem a hozzám hasonlóan gondolkodó muzsikus társaimmal való közös együttmûködésnek is. Ennek szellemében a sorozat 4. része az észt zeneszerzõ gitáros Robert Jürjendallal és állandó ütõhangszeres partneremmel, Major Balázzsal készült 2018-ban. Jürjendal Robert Fripp szemináriumain tanult 1992 és 1997 között. Egyéni kompozíciói és gitárjátéka felkeltette a figyelmemet és meghívtam partnerként a sorozat 4. részébe, ahol elektromos és akusztikus gitárokon mûködött közre. Az album különlegessége, hogy a felvételek nem együtt készültek, hanem külön a saját stúdióinkban, a felvételeket és a rájátszásokat interneten küldtük egymásnak. Az album 2019-ben jelent meg digitális letölthetõ albumként az amerikai Greydisc Recordsnál.

Echolocation V / Dark Specularity / Sötét tükrözõdés

A sorozat 2019-ben Robert Jürjendallal és Major Balázzsal elkészült V. kötete tekinthetõ az elõzõ folytatásának is, ahol különösen a zene térbelisége került elõtérbe. Az éteri hangzás elemek, a térrétegekben és távolságokban való illusztrációja „tapintható” dimenziót varázsol a zenéhez. A hangzásban és a hangszerelésben a vonós hangszerek kamara hangzása hatásos kontrasztban jelenik meg az elektromos gitárok szövetében.

Echolocation VI / Unknown Language /Ismeretlen nyelv

Emil Gherasim Romániában élõ zeneszerzõ gitárossal közösen készült az Echolocation sorozat következõ része. Egymásra találásunk szinte törvényszerû volt, hiszen Emil progresszív rock gitáros korszakában már az Echolocation I. hatására kezdett szólóban koncertezni, egy laptopon futtatott hangszoftver és egy hangkártya segítségével. Közben, mint zeneszerzõ számos kortárs darabot írt. Már elsõ találkozásunk alkalmával is hozta a gitárját, és felvételeket készítettünk. Néhány találkozás után elhatároztuk, hogy készítünk egy közös albumot. Már a kezdetektõl tudtuk, hogy az Echolocation hangzási és zenei koncepciójába fog illeszkedni. A darabokat végighallgatva folyton azt volt az érzésünk, mintha egy ismeretlen zene jelent volna meg. Nagyon hasonlóan ahhoz, ahogyan a máig megfejthetetlen, ismeretlen nyelven készült képekkel illusztrált Voynich kézirat maradt ránk. Végül az album címét is ennek a kéziratnak a rejtélye ihlette.

Echolocation VII / Deep Dream / Mély álom

Errõl és a következõ albumról egyszerre kell említést tennem, hiszen 2020 tavaszán készült, amikor az egész világ leállt a járvány miatt, és az internetnek köszönhetõen az alkotás csak “távmunka” formájában volt egyedül lehetséges. Mivel Robert Jürjendallal 2020 Májusára terveztünk egy hazai turnét, majd utána hangfelvételt, és miután mindez meghiúsult, így elhatároztuk, hogy folytatjuk a korábban már jól bevált “távalkotást”. Az album tematikáját Christopher Nolan Inception (Eredet) címû filmje ihlette. A filmben ábrázolt, az egyre mélyebb álomban bekövetkezõ újabb álom szintekben a valóságérzékelés és értelmezés extrém szintjeire jutnak a szereplõk. Izgalmas kérdéseket felvetve a valóság természetérõl. Néha úgy érzem, mintha létezne valamiféle hasonlóság a zenei érzékelésünkben is. A zene hangzása tovább gazdagodott. Ki akartunk lépni a hagyományos “gitárzene” hangzásból, és új megszólalásokat kerestünk, ahol a gitárral vezérelt szintetizátor is elõkerült mint lehetõség mindkettõnk részérõl. Az Echolocation VII. albumon Major Balázs játszik ütõhangszereken.

Echolocation VIII / Clouds / Felhõk

Az Echolocation VIII. albumon egy másik izgalmas tematikát alkalmaztam. A felhõk keletkezése, és oszlása sok esetben emlékeztet bizonyos zenei megoldásaimra, amikor nem lehet különválasztani a dallamot a harmóniáktól és a ritmus sem oly nyilvánvaló. Ezeket magamnak “hangzó tájképeknek”, vagy felhõknek nevezem. Ehhez jönnek azok a hangzáselemek, amik jellegzetes hangulatokat atmoszférákat keltenek és mindezet nagy terekben ábrázolva. Ez a zene és hangzás sokkal inkább rokonítható a felhõk természetével. 10 fõ felhõtípus létezik, amiknek egyenként dedikáltam egy-egy darabot, ábrázolva a felhõk vizuális jellegzetességeit és a légköri elõfordulási helyüket. A modern korban az emberi tevékenység egy további felhõtípust vezetett be a természetbe, ez pedig a repülõgépek által okozott kondenzcsík. Az utolsó darab errõl szól. A felhõ tematikához egy az éteriséget még inkább hangsúlyozó hangzásvilágra volt szükség. Ehhez megjelentek egyéb ütõhangszerek, például celeszta, harangjáték, nõi hang. Major Balázs a tematikának megfelelõen itt teljesen mellõzte a groovokat, helyette az atmoszférikus hangzást cintányérokon és gongokon valósította meg. Ezen az albumon is megjelenik egy 8 csellóból és 2 bõgõbõl álló kamarazenekari kíséret is. Ennek technikájáról az Ethereal III. címû, Kevin Kastninggel készült albumunk kapcsán részletesebben is írtam.

Echolocation IX / Aquarius / Vízöntõ

Kezdettõl fogva érzem, hogy a zene több dimenzióban létezik és hat ránk. Elemei lényünknek egyszerre több részét járják át, az érzelem és ösztön világunkat, az emlékeinket, stimulálja az intellektusunkat, és még megannyi megmagyarázhatatlan érzést elõidézve. Az Echolocation sorozatot egyebek mellett ezen rejtett dimenziók felfedezésére is szántam. A hangterek, a mozgások, a hangszínek, a hangok által kiváltható jelenlét érzet és asszociációk fontosságának felismerése vezetett az Aquariusig.
Az album megvalósítása régi álmom volt. Évekkel ezelõtt egy képzõmûvészeti installációhoz készítettem hangfelvételt a csöpögõ víz hangjáról. A hangfelvétel sokszori visszahallgatás után is azt a benyomást keltette, hogy a vízcseppek hangjai mind egyformák. Egy alkalommal a vízcseppek hangját egy zengetõn keresztül hallgattam meg, így a rövid hangoknak hosszan zengõ utóélete lett, és egyszeriben hallhatóvá vált amint minden egyes csepp hangja szabályos zenei hangokon szólal azt a hatást keltve, mintha egy barlangban csöpögõ víz egy végtelen dallamot játszana. Az emberi érzékelés számára zeneként mutatkozott meg, feltárva egy rejtett fizikai-természeti zeneiséget. Ez a jelenség arra is rámutatott, hogy a természet hangjainak spektruma olyan rövid idõbeli tartományokra is kiterjed, amik kívül esnek az ember tonális érzékelési tartományán. Ez az élmény és felismerés arra ösztönzött, hogy a vízcsepp hangját hangszerként vonjam be a zenealkotás folyamatába és a hangzás képbe.
A természet állandóan muzsikál, a hangi dimenzió állandó jelenlétérõl tanúskodik az ember számára. A természeti hangoknak, ez esetben valódi "dramaturgiai" szerepet szántam. Egész pontosan, egyfajta kapunyitó funkciót. Olyan lényünktõl elválaszthatatlan tudati mezõkre nyit ajtót, ami kiterjeszti és összeköti a zenedarabban alkalmazható és a megélhetõ dimenziókat. A víz hangja, a madarak eredeti és lelassított hangja, az erdõk, hegyek, völgyek visszhangja mind a természet jelenvalóságát idézik bennünk. Ebben a tudati fókuszban a zene is kiterjed érzékeinknek perifériája felé. Játék a vízcseppek hangjával, ahol a vízcseppek hangja mint egy metronóm vezeti a zene tempóját és ritmikus “,megsokasodásával” szinte életre kel, a zene tökéletesen egyenrangú hangszerévé válik. Ugyanígy a madarak éneke, vagy az erdõkben, hegyekben, völgyekben tapasztalható hangzások immár túl mutatnak az egyszerû hangeffektuson.
Jó néhány évtized telt el, mióta elõször hallhattuk az ambient zene stílus megjelölést, és természetesen az ahhoz tartozó Brian Eno nevével fémjelzett zenét. Az ambient (környezõ) kifejezés kétféle módon kapcsolódhat a zenéhez. Egyik módja az, hogy a zenét a környezet részévé teszi, és olyan helyeken is megjelenik, ahol egyébként nem lenne jellemzõ. A másik kapcsolódás az, amikor a zene hangzásába beépülnek a természetben hallható környezeti zajok. Ezt a kapcsolódást az ambient mûfaj sajnos azóta már a giccs szintjére züllesztette. Az Echolocation IX. Aquarius mégis ez utóbbi kapcsolódásra épít, de elkerülve a kapcsolódás tipikus buktatóit, mert semmiképpen nem akartam minimalizmusra törekvõ háttérzenét alkotni. Egy összetett mûvészi koncepciót kellett alkotnom, ahol a számomra használható ambient stílusjegyek szervesen beépülnek az eredeti Echolocation hangzás koncepcióba, ahol a zene hangjai a tér közelebbi-távolabbi rétegeiben, mélységeiben jelennek meg, és a zenei történéseknek sokkal inkább az ábrázolása történik, és ennek eredményeként a sztereó térben három dimenziós hangzás élményünk lesz. Az itt vázolt zenei és hangzási koncepciót azzal egészítettem ki, hogy a természetbõl vett hangok egy történet folyamatában, egy valahonnan valahová tartó utat rajzoljanak ki. A megszokott, tipikusan egy hangnemben, folyamatosan szóló, csak minimális zenei változást engedõ, statikus hangulatú ambient zenékhez képest, itt változó hangnemekben gyakran kiszámíthatatlan modulációk hallhatók. A darabok egyes részei között, a csend is megjelenik a hangok dinamikus szövetében. Mindezen különbségeivel ez a zene máris kívül áll a “háttérzeneségre” ítélt ambient stílus világán.
Az album 3 darabból áll. Az elsõ kettõ az Aquarius I. és II. a vízrõl szól. Nem csupán a víz hangját jelenítettem meg, hanem a vízcseppek hangjából zenét és ritmusszöveteket formáltam. A két darab leköveti a víz útját a csepegéstõl a zivataron át egészen a tenger morajlásáig.
A harmadik darab a Day of Birds and Forests a címében is benne van a madarakról és az erdõrõl szól. Bármikor is sétálok az erdõben a fejemben összekötöm az ott hallható, megélhetõ dolgokat a zenével. A természeti zeneiség egy meghatározó élménye volt számomra a madárénekek lelassításakor hallható zeneiség. (Ennek a természeti zenei jelenségnek egy külön fejezetet szenteltem a Zene metafizikája címû könyvem bõvített kiadásában.)
Dr. Szõke Péter, a zenetudományok kandidátusa, a biológiai tudományok doktora, madárhang kutató évtizedeket áldozott a természetben elõforduló hangjelenségek és különös tekintettel a madarak hangjának kutatására. A kutatásainak összefoglalásaként jelent meg A zene eredete és három világa címû könyve. A kutatásaihoz szalagos magnót használt, esetenként 16-32-szeres lassításban, 3-4 oktávval lefelé transzponálva hallgatta meg több ezer különféle madár énekét. Az analízis döbbenetes eredményt hozott: szabályos zenei hangokból, az ember által is használt zenei hangsorokból építkezõ, periodikusan ismétlõdõ, strófaszerû zenei motívumokat hallott. Olyanokat, amik alig képzelhetõk el valamiféle természeten túli intelligencia jelenléte nélkül. A legmegdöbbentõbb hangfelvételek az észak-amerikai remeterigó (Hilocychla guttata) különféle egyedeinek énekérõl készültek. A mindössze 1,3-1,78 másodperc hosszúságú madárhangok 32-szeres lassításban fél percnél is hosszabb dalokként tûntek elõ. Az eredeti sebességû és lelassított madárhangokat használtam fel a zenémben. A remeterigó hibátlan intonációval 4 soros dalformában adja elõ nászénekét.
A madár énekéhez zenei kíséretet játszottam elektromos gitár és harmonizerek segítségével. Miként a madárhang lelassulásából egy dal tûnt elõ, a zenémben fordított folyamatot alkalmaztam. A gitárszólót négyszeresére gyorsítva helyeztem a gitár mögé így ezzel azt az érzetet keltve, mintha egy csicsergõ “elektromos madár” dalát hallanánk mélyen bent a sztereó térben. Ezzel megvalósult egyfajta “párbeszéd” a madár és az ember között, átjárót képezve a természeti és az emberi zeneiség között.
A zene itt is egy történetet mesél el, egy erdész reggeltõl estig tartó barangolását követi végig az erdõben, aki néha meg-megállva rácsodálkozik az erdõ csodáira. A darab második harmadától egyre nagyobb külsõ terekben érezhetjük magunkat. Amint az erdész idõnként botjával megüti egyik-másik nagy fa törzsét, az ütések hangja hegyek, völgyek között húzódó hömpölygõ visszhangokat gerjeszt. Ezek a zenében szokatlan hangok itt most dramaturgiai szerepet kaptak, hiszen általuk a környezet terét illusztrálva állandó természeti jelenlétünk van. Ebbe a folyamatosan változó atmoszférába ül bele az elektromos gitárokon, gitárral vezérelt szintetizátorokon, valamint ütõhangszereken elõadott zene.
Az utóbbi években megfigyelhetõ az úgynevezett cinematic ambient stílus leágazás is, ami talán csak attól nevezhetõ annak, hogy videók és filmek háttereként hallhatók, valamelyest támogatva a látványt. Az Aquarius albummal igyekeztem túllépni és meghaladni az eredeti cinematic kifejezést annyival, hogy ez a zene nem videót, vagy filmet támogató, hanem önmagában is belsõ látványt és képzeletet keltõ zenei alkotás, miközben egyes részei filmzeneként is bizonyára megállnák a helyüket. Ezt az önkommentet az ambient stílusra való hivatkozással indítottam csupán azért, mert használok rá jellemzõ stílus elemeket is, bár ettõl még nem tekintendõ annak. Ezen az albumon a zene és létünk érzékelhetõ dimenziói között igyekeztem kaput nyitni.
Az album a mai modern kornak megfelelõen készült. A zenei alapokat interneten küldtük egymásnak Robert Jürjendal észt zeneszerzõ, gitáros partneremmel. A stúdióinkban elvégeztük a rájátszásokat majd nálam készült el a keverés és az utómunka. Rendkívül izgalmas volt, és idáig ez volt pályafutásom legösszetettebb zenei és stúdió munkája, ahol minden, a darabokat alkotó részek külön session-ben készültek és a végén egy összegzõ session-ben álltak össze a végleges kompozíciókká. Major Balázs kollégámmal lévén egy városban lakunk, így a hangfelvételek elkészítése nem jelentettek problémát. A hangzás megalkotása ezúttal messze túlmutatott az effektek kiterjedt használatán, hiszen a hangsávok térbeli rétegezése, harmonizálása már igazi hangdizájner munka volt. A háttér harmonizációk mind gitárhangokból készültek és ezzel megvalósult az Echolocation koncepció másik fontos eleme, az elektromos gitárhangok újragondolása. Ebben kiváló partnerre leltem Robert Jürjendal személyében aki hasonló koncepciókban gondolkodik. Végül egyszerû “használati utasításként” azt javasolhatom, hogy erre a zenére figyelni kell és átélve hallgatni és ha lehetséges, - miként az összes Echolocation albumot,- az Aquarius-t is érdemes hi-fi hangfalon hallgatni, mert a térbeliségbe ágyazott atmoszférák csak hangfalakon adnak igazi tér érzetet. Hiszem, hogy miként a zenének, a hangzás alkotásnak is mûvészetté kell válnia és mi ezen munkálkodunk.


A szintézis

Az elsõ gitárhang, amit életemben elõször hallottam a rádióból az elektromos gitár volt. Akkor kezdtem felfigyelni rá, amikor a Komjáti György tánczenei mûsoraiban bejátszott akkor ismertebb újszerû gitár zenekarok népszerû dalait meghallottam. Az üvegesen, máskor harangszerûen pengõ, visszhangosan zengõ gitárhanghoz hasonlót elõtte még nem hallottam. Ezek az elektromos gitárhangok Hank Marvin (Shadows), Bo Windberg (Spotnicks) gitárjaikból szóltak és egy életre beégtek a fülembe. Lehettem úgy 8 éves, amikor elõször láttam és hallottam az elsõ klasszikus gitárt, majd egy évre rá elektromos gitárt. A gitárhang kettõssége természetessé vált számomra. Mindig is voltak elektromos és akusztikus gitárjaim is, de a két hangi világ valamiért mindig elvált egymástól, ezért voltak évekig tartó akusztikus és évekig tartó elektromos periódusaim. Amikor elektromos gitárzenéket játszottam nem találtam helyet az akusztikus hangzásnak, részbe technikai akadályok miatt és ugyanez fordítva is meg volt. Az akusztikus és elektromos hangzás között éreztem egyfajta tézis-antitézis viszonyt.
Amikor 1980-ban elhatároztam, hogy akusztikus gitáron folytatom a zenélést, akkor még nem is gondoltam, hogy egy közel 4 évtizeden át tartó akusztikus periódusom következik. 1996-ban az akusztikus gitár mellett megjelent újra az elektromos gitár. Párhuzamosan az akusztikus gitározással ekkor kezdõdött az Echolocation korszakom, ami másfél évtized megszakítással 2016-ban újra fellángolt és ma is tart. Az amerikai Greydisc Recordssal és Kevin Kastninggel való együttmûködésem egyik pillére az általam Ethereal-nak nevezett újabb korszakom. Sokáig nem akartam összekeverni a két világot, valamiért tisztán akartam tartani mindkettõt. Az akusztikus gitározásban szerzett ismertségemet nem akartam zavarni azzal, hogy egyszer csak hangszert váltok és megjelenek egy teljesen másféle zenével egy másféle gitáron. Az akusztikus gitár ikonikus, csak úgy, mint az elektromos. Nem minden esetben keverednek. Egy akusztikus gitárzenei fesztivál nem is annyira zene, sokkal inkább hangszer specifikus, úgy éreztem nem venné ki jól magát, ha megjelennék egy Stratocasterrel. 2008-ban a Fractal Strings nevû nemzetközi együttessel kísérletet tettem egy egyesített elektromos, akusztikus hangzás létrehozására. Innentõl már felmerült a gondolata, hogy egy napon majd a két hangzásvilágot egyesítem, de ennek az a feltétele, hogy a zeném ne váljon szét sem zeneileg, sem technikailag. 2018-19-ben eljutottam arra a pontra, amikor megéreztem, hogy bennem a két világ valójában egy. A zenéhez való hozzáállásom mindkét esetben ugyanaz, még a játéktechnika is, mivel az elektromos gitáron is polifónikusan játszom, ujjakkal pengetek. A különbséget az elektromos segédeszközök jelentik, amiket valójában nem kifejezetten effektként használok, hanem az alkotás folyamat modelljét segítõ eszközökként. Miután a zeneszerzési technikámban megtörtént a leválás a gitárról, így megszülethetett az Ethereal III címû album, ahol egy 12 tagú kamarazenekar szól. Elkészült egy olyan album is, ahol a kamarazenekar, az akusztikus gitárok és az elektromos gitár is együtt van. Ezzel úgy érzem eljött az ideje a szintézisnek. Miközben folyamatosan gondolkodtam a keleti-nyugati zene szintézisén is úgy érzem, hogy minden, amit belefoglaltam a saját eddigi világomba békésen megfér egy szintézisben. Kisebb szintézisek már korábban is történtek, amikor az Echolocation sorozatban megjelentek Major Balázs keleti ritmusai, ráadásul õ maga is egy szintetizáló mûvész, keletet nyugattal, az õsit a modernnel hozza egy egységbe.

A szintézis következõ állomása és egyben mérföldköve az Echolocation X.

copyright Sandor Szabo © | design&pr by laszloHuttonWebDesign©