Sándor Szabó

Hogyan állunk a gitározással?

Mielõtt nekifognál az olvasásnak, intézd el a dolgaidat, mert nagyon hosszú írás olvasásába kezdel és lehet, hogy nem tudod majd abbahagyni, ha belekezdel. Ha nincs rá idõd, akkor inkább halaszd máskorra.

Hogyan is állunk a gitározással ma 2010-ben? Eléggé jogosan merül fel a kérdés. Járva kelve az utcákon igen sok gitártokot cipelõ fiatallal találkozom, és szinte ez az egyetlen hangszer, amit látni lehet járókelõk kezében. Nyilván zongora nem lehet, de lehetne hegedû, vagy fúvós hangszerek. Nem! Csak gitár. Nagyon ritkán egy cselló. Fel sem tûnne, ha nem lenne egy rendkívül ellentmondásos tapasztalatom a gitár és a gitározás kapcsán. Elhatároztam, hogy körbejárom ezt a témát és megosztom az olvasókkal. Egyébként is több okból érdemes kissé áttekinteni, hol van a gitár helye a mai muzsikában a XXI. Század elso évtizede után.
A gitár története több száz évre tekint vissza. A barokk korban a gitárt nem vette egyetlen zeneszerzõ sem komolyan, mert a lant testesítette meg a kor legfejlettebb húros hangszerét. A gitár egy kicsiny ügyetlen játékhangszer volt akkoriban. A gitár története alig 500 éve kezdõdött, elõtte pedig még másként nevezték. A romantikus korban már nemcsak az irodalma, hanem a gitár felépítése, szerkezete is kezdett formálódni, fejlõdni a mai változat irányába.
Érdekes jelenség, hogy a gitár muzsika mennyire különvált a klasszikus zenében is. Olyan darabokat ahol a gitár és nagyzenekar együtt szól, elenyészõ mennyiségû mûvet írtak. Ennek oka a hangszer adottságaiban keresendõ. A gitár halk, nem tud egyetlen nagyzenekari hangszerrel sem lépést tartani hangerõben. Így a zeneszerzõket nem vonzza a gitár és ez a jövõben is így lesz. A gitárt és a gitármuzsikát a gitárosok éltetik tovább, valamint a kifejezetten gitárra komponáló szerzõk. A gitár így egy magányában fejlõdõ hangszer maradt.
A gitár egyben népi hangszerként is megmaradt, és itt már nem csupán a flamenkó gitározásra gondolok, hanem arra a hatvanas évek elejétõl megfigyelhetõ tendenciára, ahogyan és amilyen zenék elõadására használják a hangszert. Ének kíséretre, pengetõvel egyszerûés népszerû dalokat adnak elõ vele fiatalok, mulatságokon, kirándulásokon. Ki is alakult egyfajta terminológiája ennek a modern városi népi gitározásnak, ezt hívják „tábortüzi” gitározásnak. Elég tudni 3-4 fogást és azzal el lehet boldogulni.
A 60-as években ezzel párhuzamosan megjelent az elektromos erõsítésu gitár is, ami teljesen más irányba vitte a hangszert és a rajta játszott zenét is. A kor sajátosságait követve a fiatalság zenéje egyre inkább durva, erõszakos lett, így a rockzene kifejezetten a lázadó ifjúság körében lett hihetetlen sikeres. Az ehhez szükséges hangzást a modern torzított hangú elektromos gitár remekül tudja biztosítani. Mára külön szubkultúrája van az elektromos gitáron játszható muzsikáknak.
Ugyancsak a hatvanas évek körül kezdett virágozni egy másik gitáros stílus, ami ugyancsak népzenei jellegû, az amerikai blues, country és egyéb ezekbe ágyazódó zenék mûfaja. Ennek egyik mai oldalága az ujjakkal való pengetésre építõúgynevezett „fingerstyle”. Kicsit buta elnevezés, mert normálisan így kellene játszani a gitáron…. A mûfaj viszonylag fiatal, mozgalma most kezd igazán éledni, különösen a távol-keleten figyelhetõ meg egyfajta mutáns megjelenése, de errõl majd késõbb.

Mennyire népszerû a gitár?

A gitár a hatvanas évektõl egy évtizeden át egy generáció jelképe, ikonja volt, mára csupán egy hangszer.
A gitár a rajta játszott zenék, és a megszólaltatás technikája szerint nagyon megosztja mûvelõit. A klasszikus gitáros például nem venne a kezébe fémhúros gitárt és pengetõt, az elektromosról nem is beszélve. Az elektromos gitáron játszók pedig azért nem veszik a kezükbe a nylon húros klasszikus gitárt, mert nem tudnak rajta mit kezdeni, legfeljebb tábortüzi stílusban tudnának sikálni rajta pár akkordot. Nincs is átjárás ezen stílusok között, ha akad is egy-egy figura, aki mindkettõt mûveli valamilyen szinten, az éppen erõsíti a megfigyelés helytállóságát.
Amennyire népszerûnek tûnik a gitár, annyira nem az. Mióta a médiumok kereskedelmi célból mûködnek, a zene és kultúra közvetítés úgymond ki van tiltva az éterbõl. A fiatalok sem a tv-bõl sem a rádióból nem tudhatják, milyen a gitárzene és általában bármilyen zene. Ezzel szemben az iskolákban elég sok helyen van gitároktatás, minden szinten. Ma a XXI. Század hajnalán úgy van gitároktatás az iskolákban, hogy a tanulók magukon, egymáson és esetleg a tanáron kívül nem nagyon hallanak mástól és máshol élõ gitármuzsikát.

A gitár oktatása

Oktatási szinten a gitár népszerû, ezt mutatják a hangszerboltok eladási statisztikái is, ma több tanuló akusztikus gitárt adnak el, mint bármilyen elektromosat. Mindez nem tükrözõdik a mûvelésében. Szinte nincsenek gitár koncertek. Sajnos a klasszikus gitározás átalakult egyfajta verseny mûfajjá, a tanulókat versenyeztetik, úgymond kifejezetten versenyzésre tenyésztik, aztán ha a tanuló pszichikailag erõs, szorgalmas, és a keze fizikailag bírja a gyûrõdést, akkor fiatal korában megnyerhet pár versenyt és ez lesz az egyetlen fegyvertény, ami õt, elsõsorban a késõbbiekben, mint tanárt a pályán tarthatja. Itt, ha valakibõl hiányzik a könyöklés és az elõrefurakodáshoz szükséges jellem, akkor egyszerûen kihullik és majd pár év elmúltával „kiöregedik” a gitárból, így kénytelen lesz más szakma után nézni.
A zenemûvészeti egyetemekre járók nem hobbiként tanulnak, hanem erõs és mély elkötelezettség él bennük, hogy belõlük gitármûvész lesz, vagy legalábbis valamilyen módon a szakmában maradnak, és abban tengethetik az életüket. Persze a valóság az, hogy legtöbbször nem lehet mûvészetrõl beszélni, mert hiányzik belõle a teremtés aktusa. Még az elõadói szinten is hiányzik belõle az, amiért mûvészet lehetne, hiszen verseny mûfaj, ami leginkább a sporthoz hasonlítható. Például a mûkorcsolyához. Ott is szól a zene, és van zsûri, a versenyzõ pedig a zenét eszközként használva mutatja be technikai felkészültségét. A sok versenyt megélt zsûri pedig „élet-halál„ felett dönt. Vagyis a gitárverseny arról szól, milyen a zsûri ízlése, milyen akedve és melyik klikkbe tartozik. Ez egy rendkívül kemény mûfaj, sok tekintetben próbára téve a versenyzõt. Olyan igazi, csak a zenéért megrendezett gitárkoncert idehaza alig van. Akkor sem lenne erõs túlzás, ha azt mondanám, hogy nincs. Ha akad is, az is elenyészõ mennyiségben, egy nagyon szûk közönség számára.
A fiatal tehetségek, ha tehetik, elköltöznek nyugatabbra, ahol sokszor tényleg sikeresebbek lesznek, de az is elõfordul, hogy egyszerûen ugyanúgy csupán tanári állásuka lesz, mondjuk San Franciscoban. Versenyezni nem lehet sokáig.
Így aztán ebben a mûfajban nincs igazi mûvészet, mûvész pedig még kevesebb, legalábbis zenei értelemben. Ez az másik oka annak, hogy a gitár világának ez a szegmenje jól körbe falazta magát a zenei külvilágtól.
Ez a körülfalazás valószínûleg egy természeti erõk által hajtott jelenség, mert ugyanez tapasztalható a gitározás többi vállfajában is. Az elektromos gitározás ugyancsak sajátos irányt vett és új értelmezést adott a rajta játszható zenéknek. Aki valaha játszott torzított gitáron, jól tudja, hogy akkordokat nem lehet rajta játszani, legfeljebb kvint és kvart hangközöket illetve dallamokat. Mivel egyfajta modern városi népzenei attitüd hajtja a mûvelõit, így az akadémizmus nem fenyegeti a mûfajt. Oldottabb és nyitottabb is a milliõje. Nincs benne versenyszellem, inkább a muzsszika hajtja, mégha elemi szinten is. A zene itt is csak egy csoport szubkultúrájának jelképe, eszköze, nem önmagáért van. Aki megpróbálja önmagáért mûvelni, azt a közössége, ha nem is rekeszti ki magából, de nem tud mit kezdeni vele, és nem figyel rá többé. Az elektromos gitár olyan hangzást teremtett, amiben a zene alapvetõ elemei, az akkordok elutasításra kerültek. Így a rajta elõadott zene csak egy szûk dimenzióban tud mûködni és hatni. Ha megnézzük kissé közelebbrõl a heavy metál mûfaját még extrémebb dolgokat fedezhetünk fel. A hangzás agresszivitása mindent felülír, sem dallamra, sem harmóniára nincs már szüksége, csak a ritmusra és a hangerõre. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ezt a mûfajt nem mûvelik egyesek mûvészi szinten. Itt is látható, hogy egy mûfaj miként vonja magát körbe fallal. Az elektromos gitáron elõadott zenék azon része, ami nem a koomersz zeneipart szolgálja már inkább az emberi lélek megnyilvánulásának szociológiailag meghatározható jelensége lett. Egyszerû mondatba foglalva, a heavy metál például sokkal inkább szociológiai jelenség, mint zenei. Egy szubkultúra zenei jelképe, ami ugyan saját körükben zenei igényt elégít ki, azonban nem önmagáért létezõ abszolút muvészi kifejezésmód.

Új stílusok, technikák

Egy új stílus és játék technika megjelenését figyelhetjük meg az akusztikus gitározásban, bár még korábban az elektromos gitározást is felfrissítette. Ez a tappingelés. Mióta Michael Hedges meghalt, azóta az általa kitalált húrokat ütögetõ (tapping), csapkodós stílus önálló mûfajjá emelkedett. Azt nem mondanám, hogy fejlõdött, mert ez a játéktechnika nagyon szûk zenei mezsgyén képes mûködni, rengeteg kompromisszumra kényszerítve a gitárost zeneileg. . Aki ezt a csapkodós irányt mûveli, az a lehetséges zenét feláldozza a látványért. Ennek több oka van. Részben a mûvelõjébõl valami hiányzik, vagy nem elég tehetséges dobosnak, de az egészen biztos, hogy gitárosnak sem elég tehetséges, így a két világ határán identitás zavarában egy nagyon keskeny zenei ösvényen áll, nem is mozog. A csapkodós stílus egyfajta könnyû kiút, a mûvelõje azt hiszi, hogy most már nem kell több akkordot, skálát megtanulni és gyakorolni, elég a csapkodás, merthogy a közönségnek szerfölött nagyon tetszik. A csapkodós stílusban talál az ego legkönnyebben megnyilvánulást magának a gitáron. Errõl nem Michael Hedges tehet, õ egy zseni volt, igazi muzsikus. Hedges vette a fáradságot és volt akkora tehetség, hogy Bach partitákat is megtanult a tapping technikával. Az utánzás a tömeg legdirektebb reakciója. Azonban van más oka is, amiért a csapkodós stílus oly népszerû lett. A mai világ elsõsorban a videó kultúrán keresztül manipulálja az embereket. Ott mozgás és akció van minden pillanatban. Ezt tükrözik a mai filmek. Nagyon manipulatív eszköz.

Az „akció gitáros” és akrobatikus gitáros

Egy magas szintû muzsikát magas szinten elõadó gitároson semmi látnivaló nincs. Az akcióra, mozgásra éhes szemek ezért elõször a virtuóz, gyorsan játszó, hirtelen mozdulatú hangszereseket veszik észre, vagy akik nagy kézmozdulatokkal csapkodnak függetlenül attól, hogy jól vagy rosszul zenélnek. Az ilyen csapkodós játékmód egyrészt szokatlan, másfelõl látványos. Ez éppen elég is egy akciófilmeken szocializált befogadónak. Eképpen megjelent egy új gitáros típus, amit én egyszerûen csak „akciógitárosnak” neveznék, mert mérlege a „sok látvány, kevés zene”. Ebben nemcsak Távol-Kelet, hanem Európa és Amerikai is képviselteti magát. Mint említettem, a Távol-Keleten ez a stílus hihetetlenül népszerû lett mindössze pár éven belül. Koreában kétszer voltam zsûri egy olyan zenei versenyen, ahol azt a címet adták a rendezvénynek, hogy Fingerstyle Championship azaz (Fingestyle Bajnokság) ….. Ez mindent el is mond. A 24 versenyzõbõl 22-en Michael Hedges egyik csapkodós témáját adták elõ.
Minden kornak megvannak az akrobatái. Régen virtuózoknak is nevezték õket, azonban a ma értelmezett virtuóz szó többnyire a gitáron bemutatott sport teljesítményt jelenti, az egységnyi idõ alatt elpocsékolt hangok mennyiségét és annak látványát. Mivel a gitár játéktechnika mozgás lehetõségek kiterjedtek, így a gyorsan csapkodó gitárosokat lehet nyugodtan akrobatikus gitárosnak is nevezni. Az interneten rengeteg akrobatikus „csodagitáros” látható.
A virtuóz számomra nem egy gyors gitárost jelent, hanem egy olyan muzsikust, aki sokrétûen, gazdagon képes muzsikálni, soha nem él vissza a technikai fölényével, sõt a technikájával a finom részletek világába viszi a hallgatóságot és zenéje hatásában inkább a mágiához hasonlít, mint a „produkcióhoz”.
A mai "gitárkodó" virtuózokra szükség van, hogy a tömeg ne unatkozzék, az a pár igazi muzsikus pedig elegendõ ahhoz, hogy a kifinomultabb közönségnek szellemi táplálékot, élményt adjon.

A másolás mai magas iskolája

Az utánzás természetét már igen komoly szinteken kutatják. Pár éve még nem létezett az a tudomány, ami a „mémelméletre” épül. A „mém” szót Richard Dawkins használta eloször az Önzõ Gén címû könyvében. Míg a gének a fizikai reprodukció fizikai szinten manifesztálódott információhordozói, addig a „mémek” az ember lelkében mûködõ nem anyagi jellegû információ hordozók, melyeknek egyetlen célja van: Betelepedni egy gazadalélekbe és ott szaporodni. Ezzel az új elmélettel próbálják megfejteni az ember utánzó képességének és hajlamának a természetét. Ahogy a gének a DNS molekulákba kódolt utasítások, így a mémek az agyba és a tárgyakba, jelenségekbe rejtett másolási utasítások.
A távol-keletiek anélkül, hogy bántanám oket, egyben verhetetlenek. Bármilyen tárgy, vagy jelenség felszínét hihetetlenül pontosan le tudják kopírozni. Bennük aztán dolgoznak a mémek! Lásd: kínai gitárgyártás. Külsõre nagyon igényesnek látszik, de az eredmény funkcionálisan használhatatlan, mint hangszer. Ha lekoppintanak valamilyen zenét, annak a „felszíni” részére összpontosítanak, és ezzel részükrõl készen van a mû. A mai tudatlan, tájékozatlan közönséget így, ha nem is tudatosan, de orruknál fogva tudják vezetni, és ha így megy, akkor nemcsak a bóvli gyártásban lesznek nagyok, hanem egy idõ után ízlést is fognak diktálni. Hihetetlen érzékük van a giccsre és annak tovább adására. Ez az eredménye annak, amikor egy kultúrában megjelenik egy idegen betolakodó, agresszív kultúra. Pár generáció alatt képes kimosni és átírni mindazt, amit a népek évezredek alatt létrehoztak és ápolva õriztek. Szintén nagyon furcsa volt Koreában és Indiában heavy metált hallani…..

Identitás nélkül

A másik jelenség, ami a gitárvilágban nagyon tipikus, az ízlés és az identitás hiánya. Ez vonatkozik az elõadókra és a befogadókra is. A jó fogyasztónak ne is legyen identitása és ízlése sem, arról majd gondoskodik a tv és az aktuális divat. Ez lett meghatározó a gitárzenében is, azzal a különbséggel, hogy a tv-bõl az is ki van tiltva. Helyette azonban ott a Youtube....
Az még érthetõ, hogy egy terjeszkedõ hatalom a saját kultúráját (kultúrálatlanságát) igyekszik lenyomni a tömeg torkán. Ez van, mióta világ a világ. A baj az, hogy az ember idõközben nem fejlõdött ízlésében, identitását pedig a felsõbb erok igyekeznek elbizonytalanítani, majd végképp eltüntetni. Az ízlés alapja az identitás, annak a szellemi és kulturális közösségnek mélyebb tudata, amiben felnõtt az ember. Ebben az identitászavaros világban aztán olyan dolgok bukkannak fel, mint skandináv blues zene, kelta és flamenkó zenét játszó magyar zenészek, a magyarul éneklõ osztrák blues zenész, és lehetne sorolni az érdekes mutációkat. A megjelenés egy szintig teljesen normális és természetes. A kóros az, amikor minden korábbi nemzeti kulturális érték helyébe lép. Aki most kizárólag rock zenét hallgat, valószínûleg nem is érti mirõl beszélek, hiszen számára azon kívül valószínûleg nem is létezik másféle zene. Nos, éppen errõl beszélek. A világzenérõl egyszer talán egy külön esszét írok, mert az maga a zenei fertõ. A mindent, mindennel összekeverni attitüd nagyon erõs hatalmi eszköz az identitás elmosására, hiszen az ideális fogyasztó legfontosabb paramétere, hogy buta, mûveletlen legyen, ne legyen körülírható identitása, mindig teljesen elbizonytalanítható és befolyásolható legyen.

Gitározás és zenélés

Ha már ennyire belemegyünk a gitár és gitározás ügyébe, akkor az analízist ki kell terjesztenünk más irányba is, hogy tisztább képünk legyen. A gitár mindenek elõtt egy hangszer, ami eredendõen, mint zeneszerszám, zenélésre lett kitalálva. A modern világ mindenki számára elérhetõvé tette ezt a csodát, így az látható, hogy majd minden család szobájának falán lóg egy gitár, vagy be van támasztva a sorokba. A gitár tehát dísztárgy is ott, ahol nem tudnak vele mit kezdeni. A sok eladott gitár kitermelt egy speciális réteget, ok a gitárt használják, pengetik mindenféle különösebb cél nélkül, egyszerûen csak mert szeretik a hangját, a formáját a színét, a tapintását, és életükben egyfajta tevékenységgé vált a gitárral való foglalatosság. Egyesek a gyüjtõ szenvedélyüket is a gitárban élik ki. Tehetõsebb országokban igen sok gyüjtõ van, talán többen vannak, mint a jó zenészek.
A gitározás, mint hobbi tevékenység tartja el az egész gitárorientált hangszeripart. Ennek az lett a következménye, hogy a gitár kultúrájában tömegesen megjelent a gitározás, mint tevékenység, és háttérbe szorult a zenélés, mint önkifejezés és mûvészet. Azaz, a gitározás és a zenélés kettévált, és szinte már semmi köze egymáshoz. Az egyetlen közös dolog, csupán a felszínen látható objektum a gitár. Ha statisztikailag nézzük, akkor megállapítható, hogy a tömeg inkább gitározni szeret jobban, mint zenélni. Csak egyes emberek szeretnek zenélni. A kettõ nagyon messze került egymástól. Tipikus rendellenesség, amikor a gitározás (gitárkodás) összemosódik ezért vagy azért a zenéléssel még rosszabb esetben a mûvészi zenéléssel. A fogyasztásra berendezett világban, a tömeg jelenti a kiindulópontot és a célcsoportot is. A zenészek nem alkotnak nagy tömeget, még kevésbé a mûvészek. Így a gitárral kapcsolatban, minden a tömeg elvárása szerint alakul. Nekik készül gitár tömeg méretekben, nekik készül zene ipari módon és méretekben. Közben valami elvész, vagy legalábbis a tömeg aljára kerül és nem látható.

Akik a gitár hangjáért õrülnek meg

Külön réteget képeznek azok, akik nem a zenét hanem sokkal inkább a hangot és azok keltésére alkalmas eszközöket szeretik. Õket annyire nem motiválja sem a gitározás, sem a zenélés, sokkal inkább az, hogy mi történik akkor, ha ezt és azt így, meg úgy kötünk össze… Ilyen típusú mérnök embereknek köszönhetünk egy csomó találmányt a gitározásban. Hangszedõk, erõsítok, effektek, stb. Nélkülük nem itt tartanánk. Ide tartoznak a hangszerkészítõk is, akik nem mindig értünk dolgoznak, de egy hajóban evezünk.

A gitár kultusza

100 évvel ezelõtt a köztudatban többnyire az élt, hogy a gitár szülõhazája Spanyolország, nem alaptalanul, és mintegy kulturális ikon terjedt a köztudatban, hogy igazi gitárkultusz Spanyolországban van. Bár ebben van némi igazság, azonban nem szabad elfeledkezni arról, hogy a spanyol hóditók elvitték a gitárt az amerikai földrészre is, és ott délen is északon igen gazdag gitárkultúra jött létre, ami bizony kissé el is halványította a spanyol gitár kultuszát. Európában a spanyolon kívül nincs igazi gitárkultusz, és ezen még az sem változtatott, hogy a hatvanas években új hullámként, új zenei formában lett nagyon népszerû a gitár. Bár a németek zenetörténetéban van némi hagyománya a gitárnak, ettõl függetlenül nem nevezhetõ kultusznak. Nem is gondolná senki sem, hogy micsoda gazdag klasszikus gitár irodalma van az oroszoknak. Csak a spanyol kultusz ezt elhalványította. A modern gitár kultusza Amerikában a régi gitár kultusza Spanyolországban erõsödött meg. A világ többi részére a globalizációs folyamatok eredményeként jut el. Bár már több helyen tettem említést a távol-keleten tapasztalható jelenségekrõl, ott sem beszélhetünk gitárkultusztól, csupán legfeljebb egy divatos mozgalomról. A kultúra kialakulásához optimális körülmények, és jó sok idõ kell. Ha egy kultúra hagyományban és belsõ természeti erõkben gyökerezik, akkor túléli a körülmények befolyásoló hatásait és fennmarad megfelelõ ápolás esetén. A mesterségesen kialakított kultúráknak nincs valós gyökerük, így azok csak rövid idõre felvillanó jelenségek.
Sokat gondolkodtam azon, hogy vajon miért nincs több száz éves kultusza a gitárnak Magyarországon. Lehetne, ha a történelem kereke másként fordul 1000 évvel ezelõtt. Ha valakit érdekel az errõl szóló eszmefuttatásom, akkor látogassa meg a www.hunmaqam.hu oldalt. Ezt az oldalt elolvasva kiderül, miért nem honosodott meg a gitár a magyar zenekultúrában.
A gitár egy univerzális polifónikus hangszer, amit egy nép hagyománya vagy éltet, esetleg megtûr vagy elvet. Régen is voltak húros, pengetõs hangszerek, melyek tökéletesen alkalmasak voltak az adott kor zenéjéhez. Ráadásul Távol-Keleten több évezeredes hagyománya van zenéjükben e hangszereknek. Minden esetre a mai gitár népszerusége vitán felül abban áll, hogy az egyik legkisebb, hordozható polifónikus hangszer, amin sokféleképpen lehet játszani sokféle zenét. Távol-keletet is ezért hódította meg, ráadásul könnyu utánozni a gitáros mozdulatait így egyenes útja van a gitárnak még tõle idegen kultúrában is, bár azt szeretném hangsúlyozni, hogy a távol-keleti muzsika, különösen Kína nagyon gazdag a pengetõs húros hangszerekben, nem is értem miért nem azokat alakítják és fejlesztik… Mindenki tudja: a globalizáció vitte oda a gitárt…már Indiában és Kínában is játszanak bluest és metált….

Mit játszanak ma gitáron?

Népzenék: ide tartozik a spanyol cigányok flamenkó zenéje. A hozzá nem értõk és ízlésükben elfogultak ezt hajlamosak minden gitárzene fölé emelve csak ezt tekinteni gitárzenének. Ez a virtuóz, magas technikai szintre fejlõdött stílus csupán egy töredéke a gitáron játszott zenéknek. Jelentõs kultúrát képeznek a különféle latin-és dél-amerikai népzenék is, vagy az afro-amerikai blues vagy az amerikai countryzene is mint népzene. Ezek mind népi megnyilvánulásai a zenének, belül mélyen feszülõ természeti erõ, egyfajta kollektív teremtésvágy hajtja fel õket. Nagyon fontos megemlíteni a most nagy népszerûségnek örvendõ kelta muzsikát. A mai kelta zenék egyik fõ hangszere éppen a gitár.
Fingerstyle: mindössze 30-40 éves új stílus, ma kezd igazán népszerû lenni. Nagyjából a rock zenével egy idõben kezdett teret hódítani magának, bár a két stílus között nincs sok átjárás. Érdekessége, hogy perifériális jellege ellenére nagyon sokféle zenét és technikát szintetizál és mutat fel. Mivel a fingerstyle alulról kinõtt stílus, ezért inkább tekinthetõ modern népzenei kifejezésmódnak. Akár sorolhattam volna a népzenék csoportjába is. Pár év alatt ebben a mûfajban is megjelentek a táncoló, gitárkodó showman-ek, akik ugyan látványosan szórakoztatják a hallgatókat, de a zenei igénytelenségnek és a giccsnek a legjavát képviselik. Ez azért káros, mert az identitásában egyébként is elbizonytalanított hallgató/nézõ nem tudja hová tegye a jelenséget. Ezen a ponton a „gitárkodás”, mint cirkuszi eloadásmód is jelen van. Az elõadók jó esetben technikailag nagyon a topon vannak, az egységnyi idõ alatt eljátszott hangoknak és a nagy széles mozdulatoknak nagy mesterei, ezek a gitárosok kizárólag állva játszanak, sokat beszélnek, viccelodnek (ökörködnek), egyik másik táncol is és az arcán a szenvedés és a szenvedély teátrális grimaszaival igyekszik még inkább azt a hazug látszatot kelteni, mintha zenélne, vagy hogy mekkora dolgok történnek éppen. A jó ízlésû közönség ezt azonnal átlátja, no de ha ilyen produkciókat lát hall a közönség, akkor hajlamos azt hinni, hogy csak ennyi a gitár és így kopik az ízlése. Ha ilyen gitárosokat látok hallok, akkor nagyon szégyellem magam és jól elbújok, nehogy valaki számon kérje tolem, hogy ennyi jön ki csak a gitárból…. A teljesség bemutatásához fontos õket is megmutatni, bár õk maguk már eleve jól látszanak.
Jazz: A jazz-t is játsszák gitáron, azonban ez is nagyon periférikus. A jazz önmagában egy perifériája a muzsikának és azon belül a gitár, mint hangszer még inkább a periférián kering. A jazz, mint egy speciális rögtönzésre épülõ muzsika inkább egy különleges eõoadásmódnak tekinthetõ, de ma már erõsen stilizálódott és ráadásul akadémizált stílus lett. A jazz-t ( és nem feltétlenül az improvizációt) ma már tanítják, magas szintû tudást felhalmozó stílussá emelkedett, bár igazi lényege a szórakoztatásban merül ki. A jazzgitározás technikailag leragadt az elektromos gitározás korai fázisában, zeneileg azonban jó esetben magas szintû. Ma is pengetõvel játszik a jazz gitáros és vagy csak szólót, vagy csak akkordot játszik, a kettõt együtt polifónikusan nem képes. A polifónikus jazz gitározást sehol sem tanítják, mert nincs hozzá tanár és a jazz sem abba az irányba megy, hogy ezt igényelné. A jazzgitáros csupán egy színfoltja egy jazz zenekarnak, ha meg tud nyilvánulni, akkor játszhat egy-két periódus szólót, a maradék idejében pár hiányos akkordot fogva igyekeznie kell nem összezavarni a zenekart, fõleg ha egy zongora is kerül még a csapatban. A mai jazz gitározásban megfigyelhetõ az a tendencia, hogy lassan áttérnek az elektromos torzítós gitárokra és az akkordikus zenei megoldások helyére az agresszívebb lineáris szólók lépnek. Ez a hatás a rock muzsikából ered. A fúziós zenék is szinte kizárólag a torzított gitárhangra építenek, kevés akkord, sok unisono. Miközben a jazz teljesen hétköznapi dolog egy szóló zongoristától, ugyanakkor a gitáron szinte nem látni szólistát, aki egy minimálisan illendõ polifóniával legalább felidézné a zene teljességét. Pedig a gitáron, ha nem is akkora polifóniával, mint a zongorán, de lehet egész zenekari hangzást utánozva játszani. Igen, tudom! Nehéz. Nagyon nagy kihívás, és nem lehetetlen, mert vannak páran, akik ezt tudják, csak õket nem sztárolják, és a közönség fel sem tudja fogni mit mûvelnek. Könnyebb csapkodni és torzítóval játszani.

Rock/metál: kizárólag a torzított hangra építõ stílusok, itt az igénytelen dzsunka punk stílusoktól a mesteri szinten mûvelt progresszív metálig nagy a választék. A rock, mint modern stílus azt lehet mondani, hogy a modern világ elsõ nemzetközi népzenei megnyilvánulása. A rock és a metál bármely országban gyökeret tud verni, ahová a globalizáció betette a lábát. Ma egyarán hallani brazil és svéd heavi metál zenét, miközben a két kultúra között semmilyen kapcsolat nincs, mégis mindkettõ hiteles tud lenni.. Az elektromos gitárt használó mûfajok és az akusztikust használók között alig van átjárás. Ez azt jelenti, hogy kezdenek szinte végérvényesen eltávolodni egymástól zeneileg és technikailag is.
Az elektromos és a klasszikus gitár jellemzõ kéztartása például annyira más, hogy már ez a különbség eleve kizárja a közös zenei, technikai platformot.

Hol tart ma a gitáron játszható muzsika?

Jogos a kérdés több okból is. Komoly betekintési mélység kell a megválaszolásához, mivel a legmagasabb színtû mûvészi gitárzenének nincs fóruma sehol. A legmagasabb szintet képviselõk egy nagyon kicsiny közösséget képezõ mag. Vannak közötük ismert, sztárolt nevek, de a legtöbbjük névtelenül létezik. Az, hogy milyen a giccses értéktelen gitárzene nagyon könnyebben megtudható, csak fel kell menni az internetre. A magas szintû gitármuzsika azonban csak véletlenszerûen bukkan fel, bármely stílusban. Egyszer csak elõbukkan a semmibõl, aztán eltûnik, és csupán felvillanásokban tudatja jelenlétét. A tömeg számára ez teljességgel láthatatlan. A kíváncsi, nyitott szemléletû gitáros és a gitáron játszó muzsikus számára azonban elérhetõk az információk eme világról is. Ha lenne a köz szolgálatába állított igazi médium ( tv, rádió), és kifejezetten a muzsikának szentelné a tevékenységét, akkor lehetne tudni hogy hol tart a gitár és a rajta játszott muzsikák. Szerencsére mi még hallhatjuk a Bartók Rádiót! Köszönjük!
Az akusztikus gitáron ma játszott zenék a teljesség igénye nélkül: klasszikus zene, latin és amerikai népzene, afro-amerikai népzene, jazz, és mindenféle szórakoztató, különösebb jellegzetességet fel nem mutató zenék. Az elektromos gitáron játszott zenék, blues, rock, metál, jazz/fúzió és ezek mindenféle keveredései.

Ha szeretnénk megtudni hol tart ma a gitármuzsika a nyugati zene egészében, akkor szükséges az összehasonlítás más hangszerrel és vissza kell tekinteni idõben például a zongorára. Kb. 100 évvel ezelõtt Bartók már a tonalitás és atonalitás határát ostromolta a zenéjében. A legmélyebb hangulati kifejezések egész eszköztárát hozta létre és mutatta be. Ezt a folyamatot Liszt kezdte el, majd Bartók úgymond felszabadította a muzsikát a klasszikus tonális béklyókból. A zenének a Bartók által felépített organikusságára azóta is alig akad példa. Ha azt vesszük alapnak, hogy 100 évvel ezelott miféle zenék szólaltak meg a zongorán, akkor ma azt mondhatjuk, hogy a gitár kb. 100 évet késett. Mostanában kezdenek feltûnni olyan gitáros komponisták, akik hasonló komplexicitású zenei rendszerekben gondolkodnak, komponálnak és játszanak. Errõl azonban a divatos sítlusokban mozgó gitáros millõk nem, vagy alig akarnak tudomást venni. Az elektromos gitárvilág elvan a torzítókkal, õket ez nem érdekli, a klasszikus gitárosok elversenyezgetnek, és egyébként is fõleg csak „ellenõrzött”, egymás között elismert, divatos szerzõk darabjait játsszák (Barrios….stb). Így tették például a zseniális, szenvedélyes Barriost igazi giccsé…(La Cathedral)

Egy adott korban a zene aktuális határait mindig a legelõbbre mutató, de a köz által nem értett és nem elfogadott zenei jelenség mutatja meg. Ez minden korban a kortárs zene. A kortárs zene a gitár világában is létezõés mint olyan ez is periféria. A kortárs szó számomra azt jelenti, hogy az illetõ muvész a jövõnek teremt a jelenben. Ez azt is jelenti, hogy a jelenben az alkotásait nem értik és nem értékelik. A kortárs mûvészet mindig elõbb jár, mint a közönség, ezért idõ kell, mire felfogják a jelentését, és legtöbbször már rég elveszti aktualitását, mire a szélesebb publikum is tudomást szerez róluk.
A gitár világában is találunk kortárs jelenségeket. Például kísérleteket új hangzások és technikák kipróbálására, azonban ezek mind külsõségek, a ZENÉT nem viszik elõre. Ugyan akkor vannak nagyon érdekes és értékes, elõremtató zenék a gitár világában. A gitárzenében is jó messzire került az elõadó és a komponista. A klasszikus zenében a muzsikusok a hangszert kezelik, a komponisták pedig komponálnak. Két külön kaszt. Illetve három, mert a karmester egy külön kasztot képez. Még jó, hogy a gitárzenében nincs karmester…
A könnyebb zenében a sztárok diktálnak az amatõrök pedig utánozzák õket. A komponista kreatív mûvész, a gitáros csak kiszolgáló vagy versenyzõ. Innen a szó, hogy versenymû, hangverseny, gitárverseny, stb. Az optimális eset, amikor egy komponista jól gitározik, esetleg magas szinten improvizál, bizony nagyon ritka dolog. Ha a gitárzene fejlõdik valamerre is, akkor a kreatív, meg nem értett figurák fogják elõmozdítani a gitáron játszható muzsikák gazdagodását, de nem feltétlenül a saját korukban.

Két nagy akadály

A gitárzene gazdagodásának és fejlõdésének alapvetõen két nagy akadálya van. Az egyik maga a gitáros, a másik pedig a befogadó közönség. A gitáros legtöbbször korlátoltságáról mutat tanúbizonyságot, hajlamos egyetlen stílusba beágyazni magát, semmi mást nem hallgat csak egyet, amit szeret, és amit mûvel. Ez eléggé általános. Ha valaki csak hobbi gitáros, az szabadon játszhat bármit, idejébõl energiájából nyilván nem futja többre, mint egy valamit megpróbálni valamilyen szinten, és ha csak egy dolgot szeret az teljesen érthetõ. A tanult gitárosoktõl már nem elfogadható az egyetlen stílusba való betokozódás és szûk érdeklõdés a gitárzenék egészére. Ez részben érthetõ is, hiszen a XX. Században a gitáron játszott zenék expanziója figyelhetõ meg leginkább, a gitáron és a gitárzenében történt a legtöbb újítás és kísérlet, és ez mindegyik stílusra vonatkozik.
Az internetrõl leszedett tabulatúrán tanult gitárosok legfeljebb gitározni tanulnak meg, zenélni nem. Ha kreatív is az illetõ, valami mindig hiányzik belõle, hogy mûvészi szinten teremtsen valamit a gitáron. A másik gitáros hozzáállás a pénzkeresetért, szakmaként való gitározás. Ez a passzív tevékenység nem fog semmilyen elõrehaladást hozni a gitár világában. Nem is tõlük várjuk a nagy dolgokat.
A gitárzene fejlõdésének közönség a másik nagy akadálya. Ha rossz ízlésre nevelték, akkor nincs Isten, aki onnan eltántorítsa oket. A közönséggel kapcsolatban legnagyobb baj az, hogy mindig csak azt szeretné hallani, amit már hallott korábban, azaz amit ismer. A tömeg az újra nem fogékony. Az oktatás segíthetne a tömegek mûveltségének fejlesztésében, úgy, mint régen az iskolai énekórán történt. Csak azóta eltûntek az énekórák…ahol van, ott meg ellógják a diákok…
Eszembe jut, amikor a zeneiskolákban azt mondják, hogy nem baj, ha nem lesz belõle jó zenész, de legalább lesz belõle jó közönség. Ezt a mondást nem osztom 100%-ban. Ugyanis az iskolákban rögzített, egy vagy két generációval korábbi klasszicizált tudást adnak át, így a zeneoktatásban nincs jelen mindaz, ami a legutóbbi generáció számára érdekes lehet. A zeneiskolákban nem mindenre nyitott és kíváncsi embereket nevelnek, hanem egy bizonyos stílusra terelik a figyelmet. Ezért fordul elõ, hogy egy zeneakadémiát végzett muzsikus nem tud mit kezdeni a saját népe zenéjével, más népzenékkel, a rock, jazz és mindenféle más új zenei nyelvekkel. Mire elvégzi az iskolát, addigra egy bigott, „zeneértõ” válik belõle. Az azonban érthetõ, hogy mára annyiféle muzsika van csupán a gitáron is, hogy egy ember nem képes mindet megfelelõen mûvelni, de még az áttekintése is nehéz.
A tömegre jellemzõ, hogy szereti az egyszerû zenéket. 2-3 akkord éppen elég a fülének, ha lehet az is dúr akkord legyen, mert ha már megjelenik benne valami más színezõ hang, akkor azt már nem tudja értelmezni, és elfordul tole. A mai, tömeg méretben elõállított és kedvelt „zenei” produktumokban már nincs akkord, legfeljebb egy, a dallam sem jellemzõ, fõleg csak groove van, az is monoton. Lehúztam egy évtizedet a Multimédia Intézetnél, zenei stílustant és hang esztétikát tanítottam. Hihetetlen gazdag tapasztalatokat gyüjtöttem, ami összességében szomorúvá tett, mert kiderült, hogy az igazi zene az ott tanulóknak szinte semmit sem jelent. Amit a 18-25 évesek zeneként ismernek (techno, pop, metál, stb), azért bicskát képesek rántani, de amikor igazi zenét hallanak, attól menekülnek. Belõlük lesznek a jövo hangmérnökei….Nagyjából ezzel tudom vigasztalni a jövõ nemzedékét.

A gitár mártírjai

Az emberi viselkedés egyik izgalmas titokzatos tulajdonsága, hogy miként reagál például egy muzsikus halálára. Vegyünk egy példát. Ott volt Jimi Hendrix. Huszas éveinek közepén fogta magát és meghalt. Addig csupán egyike volt azon gitárosoknak, akik nem voltak extrém módon népszerûek, azonban Hendrix ösztönös forradalmár volt a gitáron is. Olyan dolgokat engedett meg magának, amit elõtte más nem tett volna. No jó, használt hozzá némi kis „segédeszközt” is, és mint köztudott, abba is halt bele. Hendrixet tragikus halála tette legendává. A legenda pedig olyan, mint egy mikroszkóp, felnagyítja a kis részleteket. Ma több mint 40 ével késõbb a mai gitáros szemével Hendrix nem tûnik oly nagy gitárosnak és muzsikusnak. Amit ma már minden tehetségesebb amatõr tud a gitáron technikailag, azt Hendrix nem tudhatta. Hendrix egy jelenség volt, egy kor elõhírnöke, egyfajta akkori kortárs zenész, aki olyan precedenst teremtett, amibõl a mai kor ma is táplálkozik. Ebben áll az õnagysága. Ha más hal meg, akkor lehet, hogy az a más lesz legenda, és ma Hendrix egyike lenne a mai is élõ blue-rock elõadóknak. Talán még eljönne az A38 hajóra is játszani....Ki tudja!
Persze Kurt Cobain halála ugyancsak megrendítette a világot, de tudjuk, Cobain nem volt akkora penge a gitáron….
És akkor ott van Michael Hedges esete. Õ egy modern akusztikus gitáros volt, aki a kilencvenes évek közepén tragikus autóbalesetben meghalt. Nem volt különösen híres, inkább csak furcsa volt, nem úgy gitározott, mint a többiek. A halála után pár évvel egy valódi mozgalom indult fõleg a Távol-Keleten, elkezdték utánozni a stílusát, bár Hedges zenéjének organikusságát és mélységét meg sem közelítik, ennek ellenére technikailag máris jobban és látványosabban játszanak, mint maga Hedges valaha is életében. Ha Hedgest megnézzük videón, akkor azt láthatjuk, hogy valaki nagyon elmélyülten taperolja a húrokat, de távolról sem azzal az intenzitással, mint a mai fiatal „akrobatikus” gitárosok.
Azt még nem tudhatjuk ennyi idõõtávlatából, hogy Michael Hedges mit jelent a mostani és a késobbi gitárzene számára, ezt az idõ fogja megmutatni. Azt mindenesetre láthatjuk, hogy nem annyira a zenéje, mint inkább a technikája keltette fel a fiatal generáció érdeklõdését és divattá, mozgalommá lett.

A zene evolúciós íve

A zene fejlõdése hasonló ívet ír le, mint az ember fejlõdése. Az ember születésétõl kezdve tisztán mutatja, letükrözi a zene fejlõõését is. A csecsemo eloször csak a hangokra figyel fel, majd a hangsúlyokra. Pár év múlva a zenei hangok is felkeltik a figyelmét. A ritmus ragadja meg leginkább, hiszen az a zene legösztönösebb eleme. Különösen érdekelni fogja a két hangból álló mondóka vagy kiszámoló. A következõ lépcsofok a 3 hangú mondóka, vagy dal. Innen már csak egy ugrás az 5 fokú dúr pentatóniáig. Még egy-két esztendõ és a dúr hangsorból épülõ dallamokat is értelmezni tudja. Ha nem kap semmilyen zenei képzést, akkor nagyjából itt ezen a szinten fog maradni a további életében. Semmilyen komplikáltabb muzsikát nem tud értelmezni, a moll és egzotikus hangsorból épülõ dallamok idegenek lesznek számára, az atonális zenétol pedig a hideg rázza ki. Ez az átlag. Nyilván vannak és lesznek kivételek.
Nagyon sok múlik azon, hogy a gyermek mit hallgat már kis csecsemõ korától.Sõtg már magzati korban eldõl, hogy milyen fajta hangokra, zenékre lesz fogékony. A kamaszkorban új fejezet kezdõdik a fejlõdésben. Amit kamaszkoruk elõtt szerettek, azt sokszor keményen elutasítják, mindent, ami a gyermekkorukra emlékezteti õket. Ebben a korban az utánzás az egyik legelemibb reakciójuk. Pár év múlva a dolgok újra szintézisbe kerülhetnek, de ha nem történik új stimuláció, hatás, oktatás, mûvelés, akkor a kamaszkor végére gyakorlatilag rögzül az aktuális ízlésük. Persze köztudottan vannak emberek, akik egész életükben boldogok zene nélkül is és olyanok is akik eleve zenei zseniknek születnek.
A legtöbb ember, a kamaszkorának végéig kialakult zenei ízlését õrzi egész életében. Ezért is van az, hogy 50-60 éves emberek elmennek régi rock együttesek koncertjeire, mert ott maradtak azon a szinten és nem haladtak a kor zenéivel. Nyilván nem is lehet. A közönség egésze ezzel a fejlõdési ívvel írható le. A muzsikus és ezen belül a gitáros eléggé hasonlóan mûködik. A különbséget a kreativitás, a tanulás és az önkifejezésre való hajlam jelenti. Ha ezek megvannak, akkor az illetõbõl lehet gitáros, zenész és akár mûvész is, nyitott maradhat és haladhat a korral. A legoptimálisabb, amikor olyan gitáros lesz, aki mûvészi színvonalon muzsikál, és közben kreatívan alkot. Mindez nagyon ritkán van együtt.

A három fõ elem

A fenti témakörhöz tartozik a zene 3 fõ elemének a ritmusnak, a melódiának és a harmóniának az analógiás kapcsolódása. A ritmus megfelel az ember ösztönéletének. A ritmusra ösztönösen mozgásba jön az ember. (Tánc) A másik eleme a dallam, azaz melódia, mely megfeleltethetõ az ember érzelmi életének. A dallam érzelmeket ébreszt az emberben, hangulatokat vált ki. A harmadik elem az egyszerre játszott hangok világa, a harmónia, ami megfelel az ember intellektuális lényének. A harmóniát az ember ösztönösen is érzi, azonban csak a legalapvetõbb felhang kapcsolatok mélységéig. (dúr hármas Tonikai, Szubdomináns és Domináns fokokon). Lásd: blues…) Ez is természeti képzodmény, az ember ösztönösen rá tud hangolódni. A zenei harmónia fejlõdését a XX. Századi modern zene teljesítette ki. A magasrendû pentonális harmónizációban megírt mûvek csak tanult, intellektuálisan magasabb szinten állók számára jelent tág univerzumot a zenei érzékelésükben.
A zene három említett eleme is idõrendiséget mutat a fejlõdés történetében: legõsibb a ritmus, utána a dallam majd a legfiatalabb zenei elem az ember érzékelésében a harmónia. A gitár az a fajta csoda, amin egyszerre mindhárom réteg kifejezheto egyszerre.

A negyedik elem a hangzás, amiként a zene megjelenik az akusztikus térben, azonban ez nem feltétele az elozõ három elem hatásmechanizmusának. Egy zene képes kifejezni a legmélyebb drámáját egy zsebrádión is, mert azon a ritmus, a dallam és a harmónia is átjön. A negyedik elemérõl egyszer majd egy hangesztétikai esszét fogok írni.

Miközben a gitárról tunõdöm néha úgy érzem magam, mintha egy másik bolygóról érkeztem volna, miközben naívan rácsodálkozom, mi minden történik a gitár körül itt a Földön. Néha elmosolyodom magamban, amikor azt a groteszk képet látom, amint buzgó kis emberek hat szál drótot kifeszítenek egy darab fán és az ujjaikat mozgatva a húrokat piszkálva hangokat csiholnak belõle és amitõl aztán valamiért nagyon boldogok……
Körülbelül így állunk a gitározással az Úr 2010-ik esztendejében.
Nem szabad sohasem elfelejtenünk hogyan kezdõdött: Idézek az egyik legnépszerûbb Könyv eredeti verziójából:

„A hetedik napra elkészült Isten a maga munkájával, amelyet alkotott, és megpihent a hetedik napon egész alkotó munkája után. Azután megáldotta és megszentelte Isten a hetedik napot, mivel azon pihent meg Isten egész teremtõés alkotó munkája után. Hirtelen eszébe jutott, hogy valamit elfelejtett, amit még a hetedik napon meg kellett volna tennie, hogy Ádám ne unatkozzék, de bízván abban, hogy Ádám kibír egy napot gitár nélkül így azt a nyolcadik napra halasztotta.
És a nyolcadik napon az Úr megteremté a gitárt….”

Mint ismeretes a Szent Bibliát sokan, sokféleképpen fordították és a sok másolás közepette kimaradt belõle a gitárra vonatkozó fejezet, így ezzel az idézettel lesz teljes a Gitár Teremtés Mítosza.

Gitározz, ne háborúzz!

Szabó Sándor