A zene transzcendens boldogsága
2014.01.15.Beszélgetés Szabó Sándor gitárművésszel, zeneszerzővel
(Megjelent: Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 49. évf., 2014, 1. sz., 87-106. old.)
Szabó Sándor (1956) a kortárs magyar improvizatív zene megkerülhetetlen egyénisége, aki hazánkban az elsők között kezdett szólóban akusztikus jazz majd improvizatív gitárzenét játszani. Bartók Béla és Szabados György nyomában járva a magyar mellett számos keleti kultúra zeneiségét szintetizálta muzsikájába. Jelentősebb sikereit külföldön érte el, ahol rangos kiadók adták ki lemezeit.
– Hogy kezdődött a zenetanulása? Milyen muzsikák adták Önnek a gyerekkori meghatározó zenei élményeket?
– A gyermekéveimet és életem első eddigi kétharmadát egy alföldi kisvárosban, Törökszentmiklóson töltöttem, ahol a gazdagság és a jómód valahogyan elkerülte a családunkat. Az első rádiónk egy akkumulátoros (telepes) rádió volt, és az első zenéket azon hallgattam. Mágikus dolog volt az számomra. Ezen kívül csak legfeljebb nagyanyám éneklését hallhattam. Amikor 12-13 éves koromban, a beatzene már hazánkban is megjelent, és egyfajta fellazító munkába kezdett az álmos kommunista kultúrában, én magam is éreztem a szelét, hogy az a zene valamit okozni fog. Szüleim egy idős magántanárhoz írattak be, aki klasszikus gitározást tanított. Nem magyarázott el mindent, hanem magamnak kellett rájönnöm a dolgokra. Akkoriban a helyi zeneiskolában a gitár még „reakciós” hangszernek számított, és inkább az akkori beat mozgalom mutatta be az embereknek ezt a hangszert. A zene mindig is érdekelt és magával ragadott, bármilyen is volt az. Abban az időben a rádióban még volt kultúra, és én nagy örömmel hallgattam mindenféle zenét. Ebbe a kórusmuzsikától Bartókon át a könnyűzenéig minden beletartozott. A zenék nyugodt, békés egységben éltek bennem, és bár ilyen-olyan címkékkel illették őket, számomra ezek értelmetlenek voltak. Meghatározó gyermekkori zenéim: népdalok, Kodály: Kállai kettős, Galántai táncok, Bartók korai darabjai, pl. Román népi táncok, de ugyanakkor a könnyűzenében a svéd gitáregyüttes a Spotnicks, az angol Shadows, az amerikai Ventures és hasonlók. A mai fül nem tudná ezeket egymással összeegyeztetni, pedig nekem ezek jelentették a Zenét. Ezek mind hangról hangra ma is itt vannak a fülemben.
– A gitár volt az első hangszere? Más hangszerrel nem próbálkozott?
– Egy kis ?-es akusztikus gitár volt az első hangszerem, majd kaptam egy nagyobbat. Vagy 3-4 év után kikönyörögtem magamnak az első elektromos gitárt. A kottáimat félretettem, és elkezdtem pengetővel játszani. A városban összeismerkedtem a korombeli zenélni vágyó srácokkal, így alakult meg az első zenekarunk. A gitáron kívül nem érdekelt más hangszer, bár egy évet még hegedülni is tanultam, de az csak arra volt jó, hogy a kottaolvasást ne felejtsem el.
– Milyen együtteseket kezdett el játszani, másolni?
– Természetesen a fentebb sorolt zenekaroktól, Spotnicks, Shadows, stb. mindent, amit csak meg tudtunk tanulni, azt játszottuk. Aztán persze voltak kissé vadabb rock and roll számok is, ami azért volt nagyon izgalmas, mert számomra varázslatos szólók voltak benne, és ez annyira elragadott, hogy elkezdtem hasonló szólókat komponálni és játszani.
– Gondolom hamarosan a hard rock is megérintette.
– Középiskolás koromra már a keményebb rock is betette a lábát az országba, és onnantól már a Black Sabbath, Grand Funk Railroad, Uriah Heep, Deep Purple zenéit utánoztuk.
– A szólókat hangról hangra leszedte?
– Sohasem tudtam lefülelni a nagy gitárosok szólóit, mert nem volt magnóm, és belefáradtam, hogy a barátomhoz el kellett mennem a város másik végére ki-be kapcsolni a magnót minden leszedett hangért. Ezért magam próbáltam meg elkapni azt az érzetet, ami által valami hasonlót játszhattam. Így kezdődött nálam az improvizáció.
A középiskolai évek után elment a kedvem a zenekarosditól, mert mindenki mást akart a zenekarban. Az egyik tag arra tette fel az életét, hogy pénzkereső zenész legyen belőle, a másik populáris zenét akart, én pedig a zenekari rossz fiú voltam, mert a saját zenémet akartam játszani nem hivatásként, hanem magáért a zenéért, a zenélés misztikus érzéséért. Amikor abbamaradt a zenekar, akkor az úgynevezett progresszív rock ragadott magával. A Jethro Tull, az Emerson, Lake and Palmer és a Yes.
– Mikor és kinek a hatására fordult a dzsessz felé?
– 17 évesen egy nap meg hallottam a Mahavishnu Orchestrát John McLauglinnal az élen, és ez teljesen átfordította minden gondolatomat az addig hallott és utánzott zenékről. Úgy éreztem, hogy most kezdődik a zene és a zenélés. A zenélésnek olyan szabadságfokát tapasztaltam meg a korai dzsesszrock műfajában, ami később elvezetett minden más irányba is. Egy pár évet azzal töltöttem, hogy leszedtem John McLaughlin összes szólóját, és amikor bevonultam katonának, ez volt az egyetlen zene, ami segített lelkileg túlélni azt, ami ott volt. Persze ott megismertem a Weather Report, Chick Corea, Herbie Hancock, Miles Davis zenéit és mindjárt elviselhetőbb lett a bezártság. Ezzel elkezdődött a dzsessz korszakom, mely még több zene felé vitt el. Végül is így utólag azt mondhatom, hogy a hadsereg két éve alatt tanultam meg kezelni a gitárt magas szinten. Mikor már ugyanolyan tempóban játszottam a szólókat, mint John McLaughlin, rám tört a kiüresedés érzése. Az a kérdés járt a fejemben: Ennek mi értelme? Kit érdekel, hogy én John McLaughlint utánzom? Nemsokára megismertem Ralph Towner és Egberto Gismonti, zenéjét, majd személyesen is találkoztam velük, és hatásukra visszatértem a klasszikus ujjpengetésű játék technikára, innentől a játékom polifonikussá vált és maradt a mai napig. Lassanként kiábrándultam mások utánzásából, és ezzel újabb fordulat következett be az életemben.
Időközben megszereztem az Országos Rendező Iroda előadóművészi engedélyét, mely nagy szerencsét hozott azzal, hogy Gonda János volt a meghallgatáson az egyik zsűritag. Egy szál dzsesszgitárral mutattam be pár számot. Amikor végeztem, rohant utánam, hogy sikerült a meghallgatásom, fel akar venni a dzsessztanszakra, de csak mint vendéghallgatót. Ez hatalmas impulzust adott. Pár hónap múlva már Babos Gyula óráira jártam be, és valójában megnyílt előttem az út a tudás előtt. Végre minden akkori zenei kérdésemre választ kaptam, megtanulhattam az összhangzattant, a skálák és akkordok legmélyebb összefüggéseit, azonban volt valami, ami nagyon taszított. Ez pedig az improvizációnak a bebop stíluson belüli tanítása. Az riasztott meg, hogy akik onnan kikerültek, azoknak a játékát nem tudtam egymástól megkülönböztetni. Mindenki egyforma módon improvizált és gitározott. Számomra a zene egy sokkal nagyobb és tágasabb világ volt, amiben egy bebop improvizáció semminek, jelentéktelennek tűnt. Mindenkinek azt mondták, aki odajárt, hogy tehetséges vagy, hiszen azért vagy itt, de mindent rosszul csinálsz, felejts el mindent, mi majd újra építünk téged, és egy sikeres dzsesszgitáros leszel. Órák után a tanulók csak panaszkodtak, hogy hatalmas örömmel és önbizalommal jöttek tanulni, azonban az első óráktól kezdve mindenkinek letörték az önbizalmát. Ezt én is éreztem, de mivel nem tartoztam szorosan a tanulók állományába, így ezt velem nem lehetett eljátszani. Újabb kiábrándulás vett rajtam erőt, és pár év után elhagytam a dzsessztanszak óráit. Babos Gyulával sokat beszélgettünk, ő valójában nem is tekintett engem a többihez hasonló tanulónak, így néha kérte, hogy a véleményemmel ne demoralizáljam a többieket, mert látja, hogy hagyományos értelemben taníthatatlan vagyok. ő egy kedves figuraként maradt meg az emlékeimben. Még 15 évvel később is, amikor újra látott immár a SzaMaBa nevű zenekarommal a színpadon, őszinte elismerését fejezte ki, és elmondta sokaknak, hogy összes tanítványa közül engem tart az egyetlen művésznek, mindenki más csak szakmunkás lett. Ezt ő mondta ezekkel a szavakkal. Szerettem benne, hogy mindig egyenesen megmondta, amit gondol, a jót is a rosszat is. Egyszer kérdeztem tőle valami komolyabb zeneelméleti dolgot, de azt mondta, nem szívesen válaszol, mert ezzel is neveli maga ellen az ellenfeleit. Persze ezt mindketten elnevettük, de jól esett tőle ilyet hallani, és őszinte szavaiért ma is nagyon hálás vagyok neki, és tisztelem őt.
– Magyar rock- vagy dzsesszmuzsikusok hatottak Önre?
– Személyek sohasem hatottak rám, inkább dalok a hazai pop zenéből és szövegek. Például szerettem és a mai napig szeretem, amikor Zorán énekli a Régi kép: Szobrok című dalt, vagy amikor a Nonstop együttes játszotta a Lélegző furcsa hajnalon című dalt. Ezek akkoriban zeneileg messze meghaladták azt, amit a tömeg be tudott fogadni. Ráadásul a zenék szövegeinek mélysége megfelelt a zene mélységének, ez nagyon megragadott. Ma ilyen dalok nem születnek.
A dzsesszzenészek közül nem volt példaképem, talán azért sem, mert néhányuk elég kirekesztően viszonyult hozzám, azon túl pedig nem láttam bennük semmiféle nagyságot, mert mindegyikük csak utánzott egy stílust. Engem a kreatív, teremtő, gondolkodó ember tud lenyűgözni. Aki csak gyakorolja a szakmát és kiszolgál, az nem tud semmilyen szinten megérinteni azon kívül, hogy tisztelem a munkájukat. ők mind ilyen kiszolgáló dolgozó zenészek voltak és maradtak, ezért is nem tudtak – egyebek mellett – kilépni a nemzetközi porondra mint egyéniség. Néhány magyar zenész kiment Amerikába, és ott vendéglátó ipari zenét, egyfajta dzsesszt játszott. Aztán hamar rájöttek, hogy az utcasarkon zenélő amatőr is jobb, mint ők, így hazajöttek, mondván, hogy jobb egy kis pocsolyában nagy halnak lenni, mint kis halnak egy óceánban. Olyanok is voltak, akik azzal dicsekedtek, hogy ők még az amerikai elnök fogadásán is játszottak. El tudom képzelni az amerikaiakat, amint rácsodálkoznak, amint idegen emberek az ő zenéjüket játsszák, kb. azzal a csodálkozással, amikor a cirkuszban egy majom leül, és elkezd késsel, villával banánt enni, mert minden csak idomítás kérdése. Az egyetlen ember, akit a legmagasabb szinten elismertem, becsültem és hatott is rám, az Szabados György volt.
– A dzsessztanszak mellett részesült még valamilyen „hivatalos” oktatásban?
– Eredetileg műszaki végzettségem van, de valójában ez is csak azért lett, hogy a szüleimet boldoggá tegyem. Ettől függetlenül érdekelt és szerettem is, de a zenélés mindentől elvonta a figyelmemet. Az oktatásomat illetően nagyon fontos dolog volt az a pár év, amit a dzsessztanszak gitáróráin töltöttem, de ennél sokkal fontosabb az, amiket szinte beteges kíváncsiságom adott, mindennek utánajárni, kinyomozni, felkutatni. Tehát igazából én autodidaktaként tanultam a legtöbbet, a tudásom legmélyét a saját megtapasztalásaimból szereztem. Ráébredtem, hogy a zene jelenségét nem lehet megérteni a zeneiskolában, de talán még a zeneakadémián sem. Az oktatási intézményekben csak a zene felszínéről lehet mások által leírt információkat szerezni, amit a diploma érdekében meg kell tanulni, el kell hinni, igaznak tekinteni, és így kialakul az emberben egy abszolutizált felszíni kép a zenéről, ami csak egy nagyon szűk aspektusát mutatja meg a zene valóságának. Persze ez nem feltétlenül kritikai megjegyzés, mert a zeneakadémián tényleg magas szintű oktatás folyik, és kiváló hangszeresek kerülnek ki onnan. Csupán egy másféle zenei paradigma mentén gondolkodnak. A zenei oktatásban remekül meg lehet tanulni kezelni a hangszert, olvasni a kottát, belemélyedni stílusok finom részleteibe, de ennél sokkal többet nem. Nem lehet megtanulni a legfontosabbat: teremteni, a zene mélyére hatolni, érezni és mozgósítani az ott élő erőket. Ehhez ugyanis egy másféle gondolati modellre (paradigmára) lenne szükség. Aki a jelen kor akademizált zenei paradigmájában él, az olyannyira abszolutizálja azt, mintha más nem is létezhetne azon kívül. Egyszerűen csak azért, mert így tanítják meg velük, így szocializálódnak, és fel sem merül bennük annak gondolata, hogy másféle nézőpont is lehetséges. A megjegyzésem legfeljebb ennyiben kritika.
A zene tanulása számomra egy életen át tartó folyamat. Minél inkább elmélyedek a gitárjáték lehetőségeiben, annál inkább látom, hogy egy végtelen hangszer. Egy élet kevés igazán megismerni a benne rejlő zenei potenciált. A zenéről szerezhető tudás végtelen, ehhez képest mit is tudhatunk meg életünk során, alig valamit, de mivel megtapasztaltam a zene végtelenségét, már az önmagában transzcendens boldogságot okoz, hogy ennek tudásába beavatódhattam, és látom mi az, amit megtanulhatok. Ugyanolyan kíváncsi vagyok, mint 6 éves koromban, és előbb utóbb megtudok mindent, amit akarok, ami szükséges a továbbjutásomhoz. Ez pedig nem függ az oktatási rendszertől, a pénztől, a tanártól, csakis magamtól. Így gyakorlatilag független vagyok a külvilágtól, és az ott érvényes szigorúan ellenőrzött tudás bázistól. Így nincs szükségem zenei diplomára, bár nem lenne hátrány, de az én értékrendemben az nem függ össze a valós tudással. Ezen kívül azt látom, hogy a zenébe sokkal inkább beavatódni kell, amit a szorgalmas gyakorlás sem garantál, csak egy született érzékenység és megfelelő gondolati, szellemi hozzáállás.
– Fiatalon milyen célt tűzött ki maga elé?
– El szerettem volna érni egyfajta valahová tartozást, ebben szabadon alkotni, teremteni, megnyilatkozni, élni. Ebből később az alkotás és teremtés sikerült, de a valahová tartozás rajtam kívülálló okok miatt sohasem valósult meg. A hetvenes években a Ki Mit Tudra háromszor is beneveztem. Minden alkalommal eljutottam az országos selejtezőig, ott azonban mindig kiestem. Mindig Pernye Andrásnak jutott az a kellemetlen feladat, hogy közölje velem, miért estem ki. Az volt a probléma, hogy a zeném nem hasonlított semmire, így nem lehetett belesorolni semmilyen működő ismert stílusba. És ez háromszor is megismétlődött. A harmadik alkalommal még el sem kezdtem a produkciómat a színpadon, megismert és a fejét kezdte csóválni. Utána már nevetve mondta, hogy „Sándor Ön nagyon makacs”. „Miért nem sodródik valamelyik ismert stílus felé?” Ezek voltak az első keserű tapasztalatok. Hamar kiderült számomra, hogy vidékiként sohasem fogok tudni betörni a budapesti miliőbe. Nem akarom megnevezni ismert és elismert dzsesszmuzsikusunkat, aki egyszer azon háborodott fel, hogy egy dzsesszmagazinban rólam írták a legterjedelmesebb cikket, rólam, akit senki sem ismer. Egy másik indulattal azt mondta rólam és Major Balázs ütőhangszeres barátomról, hogy semmi helyünk a magyar dzsesszben, ez egy szakma, és a művészkedők tűnjenek el belőle. Ilyen légkörben már nem akartam többé közéjük tartozni, ezek a tapasztalatok végleg eltávolítottak a budapesti dzsessz miliőtől.
Magyarországon nem is igazán sikerült komolyabb ismertséget szereznem ezen okok miatt. Egyedül Simon Géza Gábor dzsesszkutató figyelt fel rám és egyengette a pályámat. ő léptetett fel először Budapesten a BMK klubban. Jobban hitt bennem, mint én önmagamban. A hazai ismertségemet többnyire neki köszönhetem, bár az ő pályáját is végig intrika és irigység kíséri. A 80′-as években Gábor vette kézbe a vidéki dzsesszklub-hálózat koordinálását. Ezt sokan nem nézték jó szemmel akkoriban.
Egy érdekes tapasztalatomat tudom megosztani Önnel. Mint sokat utazó, sokféle nemzetiségű emberrel találkozó művész ma már tisztán látom a hazai viszonyokat, és ez elég döbbenetes képet mutat. Az látható, érezhető és tapasztalható, hogy Magyarországnak gyakorlatilag nincs fővárosa. Van Budapest, ami kulturálisan immár teljesen nemzetközi, magyar kulturális arculata már szinte nincs. Teljesen ki van szolgáltatva idegen érdekeknek. Egy önálló hely, ahová nem engedik be azokat az értékeket, amelyek a közigazgatási határán kívülről igyekeznek bejutni. Budapest olyannak tűnik kívülről, mint egy városállam, amin az ország többi része néha dísz, néha kolonc. Sok vidéki ember Budapestet idegen helynek érzi és látja. Én magam is. Persze sok érdekes és értékes dolog történik Budapesten, hiszen egy gyönyörű, forrongó város, ahol mindenféle erők feszülnek egymásnak, ahol a tét óriási: megszerezni, bevenni, átalakítani Budapestet minden tekintetben. Közben a vidék kimarad és lemarad dolgokról, kulturális értelemben mindenképpen.
– Hogyan sikerült külföldön elismerést kivívnia?
– A kezdeti éveket leszámítva később már nem akartam másokat utánozni, mert voltam annyira hiú, hogy ne akarjak valaki árnyékában egy másod- vagy harmadosztályú klón lenni. Azokból így is túl sok van. Ráadásul mindig volt elegendő önbizalmam és hittem abban, amit csináltam és csinálok, az értékes, mert azt is tudom, hogy nagy szellemi erők kísérnek az utamon, amiket nem lehet csak úgy kiiktatni az életemből. Nem véletlenül kaptam a tehetséget, nem véletlenül jártam be ezt a nehéz utat, nem véletlenül szorít a sorsom más irányba, mint azt egy kívülálló várná, de néha én is. Hogy hogyan sikerült ezt elérnem? Nos, erre nem tudnék senkinek receptet adni. Beleszülettem egy olyan szerencsés időszakba, amikor a generációm elkezdte nagyon komolyan venni az akusztikus gitárt. Ez mintegy 30 éves időszakasz, én gyakorlatilag ennek a második felében kapcsolódtam be ebbe a mozgalomba, és megtaláltam benne a helyemet, vagy talán a mozgalom találta meg az én helyemet. Persze nálam van egy alkati adottság is: gitármániám van. Nekem nem okoz gondot a gyakorlás, mert ha nem gyakorolok, akkor bizonyos lelki elvonási tüneteim lesznek. Függővé lettem, de ez nem teher, a gitár a testem fizikai meghosszabbítása, mintegy interfészem lett. Az a tudat, hogy egy élet kevés a gitár lehetőségeit megismerni és kihasználni, nagyban segít abban, hogy a napi kíváncsiságom állandósuljon, és izgatottan vegyem kézbe minden nap a hangszereimet. Ezzel a hozzáállással tanultam meg játszani a kínai citerán, a guzhengen, és most tanulom az esraj nevű indiai vonós hangszert.
Ahogy említettem, hamar rájöttem, hogy az energiámat teljesen felesleges a Budapestre való betörésre fordítani, helyette minden energiámat és figyelmemet a külföldre fordítottam. Ez történik 1980 óta, így sikerült lassanként ismeretséget szereznem külföldön. Az első komoly sikerem az volt, amikor Angliában a Leo Recordsnál megjelent az első lemezem. Ez nemcsak nekem volt az első, de az első magyar előadótól kiadott lemez is, amit itthon irigykedve fogadtak, viszont 1986-ban a kapuk megnyílását jelentette számomra külföldre. A másik nagy sikerem az volt, amikor 1996-ban a világ legnagyobb akusztikus gitárzenét ápoló kiadója a német Acoustic Music Records megkeresett azzal az ajánlattal, hogy dolgozzunk együtt, mivel nekik hosszú távon szükségük van egy magyar gitáros zeneszerzőre, és 2-3 évente készítsek ott egy albumot. Az Acoustic Music Records pedig nem dzsesszkiadó, hanem általában az akusztikus gitár nemzetközi kultúráját ápolja. Ebbe mindenféle zene és műfaj beletartozik, amit akusztikus gitáron adnak elő. Nagyon sok országból összegyűjtötték a számukra fontos gitáros előadókat. Így kerültem a nemzetközi vérkeringésbe. Innentől meg is szakadt minden kapcsolatom a hazai dzsessz scénével. A kiadó által felajánlott dolgok pedig mind megvalósultak. Az Acoustic Music Records katalógusában jelen lenni egyet jelent a nemzetközi jelenléttel. A kiadó kezdettől fogva nagyon korrekt volt velem, nem terelgetett, nem befolyásolt, nekik a zeném, az egyéniségem úgy kellett, amilyen, és azt a mai napig is tisztelik. Ilyet én a saját hazámban nem tudnék elképzelni, de főleg nem a személyemmel kapcsolatban. Ennek egyik oka az, hogy bár mindenféle kultúra hamar eljut, betör az országba, itt azonnal ipari szintre vált, az ügyeskedők elkezdik utánozni, de a művészi érték mindig kimarad belőle. Így van ez a dzsessz-szel és minden más egyébbel. Mindenben a nyugati trendek utánzása történik, alig tapasztalni önálló eredeti kezdeményezést, ha pedig van tehetséges ember, azt vagy ellehetetlenítik, vagy eltűnik az országból és máshol gyarapítja a kultúrát. Ezt azonban tragikus volta ellenére én egy természetes folyamatnak látom, mert minden kulturálisan gyarmatosított országban ez történik.
– A külföldi fellépései során kivel játszott együtt, kivel készített lemezt?
– Nagyon sok emberrel zenéltem együtt, bár ezek nagy része többnyire gitáros szerte a világból. Itt most fel kellene sorolnom vagy 50 nevet vagy 30 országból, de ezeket a honlapomról is meg lehet nézni. A legfontosabb külföldi alkotó és muzsikus partnereim többnyire azok, akikkel közös hanglemezeket készítettem. A legfontosabbak: Kevin Kastning, amerikai gitáros, zeneszerző. Eddig hét lemezünk jelent meg a Greydisc Recordsnál az USA-ban. Edoardo Bignozzi olasz gitáros, zeneszerző, Veronique Gillet belga gitáros zeneszerző, Michael Manring amerikai basszusgitáros, Dean Magraw amerikai gitáros, Fernando Freitez venezuelai gitáros, zeneszerző, Alf Wilhelm Lundberg norvég, gitáros, zongorista, zeneszerző. És nagyon sokan, akikkel fesztiválokon, turnékon játszottunk együtt sok koncertet. Pár éve játszottam egy turnét Dominic Millerrel, Sting gitárosával. Éppen vele beszélgettünk arról, hogy a könnyű műfajban hiába csúcs színvonalú és egyéni egy gitáros, ha nem brit vagy amerikai, akkor egyszerűen nem veszik komolyan. Ez a dzsesszben is így van, csak ott az amerikai dominancia lett kizárólagos. Az akusztikus gitár nemzetközi világa nagyon érdekes, színes, ennek ellenére itt is brit és amerikai dominancia van, és nem kifejezetten a művészetről szól. Itt a show business még nem tudta bedarálni a legtöbb előadót, ugyanis a gitárzene mögött nem áll nagy tömeg, így nincs sok sztár, és az a néhány sztár ugyan magas szinten, de mégiscsak ipari módon szórakoztatja a közönséget. A magas művészi szint itt is csak periférikus szinten van jelen.
Mára több mint 40 albumon játszom szólóban, duóban, trióban. Az itthon megjelent albumaimat saját erőből finanszíroztam.
– Több korábbi nyilatkozatában is erőteljes kritikával illette a magyar zenei és kulturális állapotokat ezen belül is a dzsessz helyzetét.
– Úgy 10 évig semmilyen interjút nem adtam, nem szólaltam meg. Pár éve aztán már tettem nyilatkozatokat elsősorban az általános kulturális állapotokról, amibe persze a dzsessz is beletartozik, azzal a szándékkal, hogy az embereknek legyen tiszta képük arról, ami van. Többségüket azonban nem érdekli a valóság, csak az, amit valóságként eléjük vetítenek. Így az illetékesebbek számára nyilatkozataimnak nincs súlya, ugyanis engem nem tekintenek maguk közül valónak, ezért mondhatok bármit, azt elhallgatják. Nem is érdemes kritizálni, ugyanis akkor lenne értelme, ha lenne foganatja, de mivel minden a magyar kultúrát érintő dolog külső erővonalak mentén és hatásra alakul, így szót sem érdemel. Ezt egyfajta elidegenedésként élem meg, aminek eredménye az, hogy nem tartozom trendekhez, stílusokhoz, klikkekhez és egyáltalán nem veszek részt ebben az iparban, nem is lakom Budapesten, így nyilván a hazám sem vesz rólam tudomást, tehát egyfajta láthatatlanságban létezem. Bár lehet, hogy csak én gondolom így. Sok jel arra mutat, nagyon is tudják, hogy ki vagyok, mit csinálok, és az mit ér, de erről célszerűbb hallgatni. Ha ugyanis akár negatív, akár pozitív értelemben elővennék a nevemet, akkor máris fókuszba kerülnék, és netán lelepleződne a kultúrát uraló körnek a szellemi középszerűsége. Hogy kik ezek az ők? Ez sokkal inkább egy erőtér, melyet valakik mindig megszemélyesítenek, sokszor öntudatlanul. Olyan, mint a hatalom, ami kifejezhető szellemi és fizikai erőkkel, tapintható struktúrája, hierarchiája van, de mindig megszerzi valaki és megszemélyesíti. Ebben az erőtérben éli ki hatalmát egy a hatalommal mindig cimboráló kedvezményezett szűk kör, mely Budapest kulturális életét teljes szélességében uralja, ebben minden benne van, ami a kultúrához tartozik. És itt szükségtelen lenne konkrét személyekről beszélni, mert akik beletartoznak, azok öntudatlanul is ennek az erőnek engedelmeskedve cselekednek. Ez az erő iparosítja a kultúrát, és minden kivonhatót kivon belőle. Tehát a kultúra számukra csupán egy hasznot hozó jelenség. Akik ebben, mint kiszolgáló előadók részt vesznek, azok csupán hasznot termelő állomány. Időnként, ha valami vagy valaki útját állja ezen erő törekvéseinek, akkor a benne lévők elkezdenek kirekesztésről beszélni, holott ennek az erőnek az egész tevékenysége maga a kirekesztés. Tucatnyi esetet említhetnék, hogyan, kik és miért rekesztettek ki budapesti fesztiválokból, így én magam is kiálthatnám a világba, hogy engem már 35 éve folyamatosan kirekesztenek, el is költözöm külföldre, stb. és ezzel kelthetnék feltűnést. Kérdezik is a külföldi ismerőseim, hogy miért nem költözöm el Magyarországról. A kérdésükből látszik, hogy semmit sem értenek. Minden erő, ami összetartja lényemet, az itt van jelen, így ez meg sem fordult a fejemben soha. Nekem itthon van dolgom, és a rám szabott utat kell bejárnom a rám szabott körülmények között. Aki nem vak, az úgyis látja, hogy mi zajlik itt. A jelen helyzet kialakulásához hozzájárult az a több évszázados történelmi törekvés is, hogy valódi szellemi elit ne alakulhasson ki újra, és ne legyen súlya. A hatalmi elit és a szellemi elit ebben a világban nem ugyanazon személyeket takarja. A valódi szellemi elit morális intelligenciája és a hatalmi elit moralitása mindig más. Ha létezne befolyással bíró szellemi elit, akkor nem itt tartana ez a főváros nélküli ország. Az elit szintjén gondolkodók bár szép számban léteznek, de szétszórattatásban élve, egymásról mit sem tudva passzív rezisztenciában hallgatnak.
– Ön heroikus küzdelmet folytat hazánkban az akusztikus gitárzene népszerűsítéséért. Miért nincs nálunk ennek nagyobb elfogadottsága annak ellenére, hogy nagyon sokan gitároznak, és talán nem túlzás azt mondani, hogy a gitár a legnépszerűbb hangszer?
– Az elfogadottság hiányának sok oka van. Az egyik, hogy a gitárnak nincs tradíciója a magyar zene történetében. A zenetörténetünk is kettétört. A kereszténység átvételével az ősi zenekultúránk úgy 200 év alatt eltűnt, feledésbe merült, és mindössze a népzene őriz még valamit az ősi zenekultúránkból, nem is keveset. A hivatalos magyar zenetörténet a középkortól kezdődik, mintha előtte semmi sem lett volna. A középkori magyar zene pedig már inkább idegen nyugati hatásokat mutat. Valaha az ősi kultúránkban mindazok a pengetős hangszerek jelen voltak, amiket ma is használnak Közép-Ázsiában. Mára egyedül a moldvai csángóknál maradt meg a kobza. Kelettől teljesen elszakadtunk, és ilyen körülmények között érthető, hogy a gitár egy új hangszer, ami észrevehetően csak a hatvanas években tört be a köztudatba nyugat felől, főleg a beatzenén keresztül. Gitároktatás is csak néhány évtizede van, az is belterjes működésű. 13 éve elkezdtem évenként egy 10-12 koncertből álló sorozatot rendezni az országban a legfontosabb külföldi gitárosok meghívásával. A közönség szépen épült, nagyon jól reagált és úgy tűnt, hogy immár lesz törzsközönsége is a gitárnak, azonban a gazdasági helyzet ezt a folyamatot megakasztotta, és ma egyáltalán nem tudom, hogy fenntartható-e ez a törekvésem. Úgy tűnik, ez rajtam kívül senki másnak nem fontos. A hazánkban működő kulturális vezetés, amihez hozzátartozik az előbb említett szűk kör, soha semmilyen formában nem ismerte el azt, amit idáig tettem a gitár meghonosításáért. De nem a személyem a fontos, hanem az ügy, amit a személyem képvisel. Valójában nem is nekem kellene a gitár kultúráját építeni ebben az országban, hanem azoknak, akik élvezik a hatalom kimagasló erkölcsi elismerését és anyagi támogatását. ők azonban ezt nem teszik meg. Budapest csak magát látja és magával törődik, a mindenkori hatalom pedig gyakorolja magát, és ebben a hatalmi transz állapotban a művészet szuverenitását is durván kikezdi. Nem látja, mert nem is akarja látni a határán kívül lévő értékeket, csak ha az érdekei úgy kívánják. Sőt, az látható, hogy szívesebben támogat külföldieket és az idegen kultúrákat terjesztőket. A gitárkultúra a gitárossal együtt periféria, és a 2 milliós Budapestnek nincs szüksége a gitárkultúrára. Ezzel szemben a szomszédos Szerbiában hatalmas, a miénkhez semmilyen szinten nem hasonlíthatóan intenzív gitárélet van, és micsoda összetartó erővel bír! Valamiért az ottani hatalom szereti a gitárt, fontosnak tartja és áldoz rá. Ennyivel különbek lennének? A mi országunkban, ahol egy idegen is jobban boldogul, mint az, aki ide született, és ahol könnyebb funkció nélküli celebbé válni, mint értékei által elismert művésszé, gondolkodóvá, nincs sok esély értékes, intelligens, az embereket összetartó kultúrát teremteni. Láthatóan nem is cél ez.
A gitár az eladott darabszámokat illetően tényleg úgy tűnik, mintha népszerű lenne, de valójában nem az. A zeneiskolákban rengetegen tanulnak gitárt. A zeneművészeti főiskolák és az akadémia évente több tucat gitártanárt és gitározni tudó embert nevel ki. Ez mind azt mutatja, mintha a gitár népszerű lenne. Ehhez képest hol vannak a gitárosok? Hol vannak a gitárkoncertek? Hol vannak a példaképek? Hol vannak a médiák, ahol gitárkoncerteket lehetne látni és hallani? Az országunk, benne Budapesttel annyira beteg, hogy nyilván nem várható, hogy majd maradék erejével a gitárkultusz felépítését tűzi célul.
A gitárkultúra terjesztése valószínűleg nem olyan fontos, mint mondjuk a rapkultúráé. Mert az ragyogóan terjed és működik. És az már régóta felülről és kívülről dől el, hogy mi legyen trendi ebben az országban.
13 év küzdelem után azt kezdem látni, hogy a gitárkultuszt nem lehet és talán nem is érdemes erőltetni, mert egy ilyen kultúrát csak bizonyos anyagi és szellemi jólétben lehet megteremteni egy támogató szellemi elittel karöltve. Az pedig nincs. Érdemesebbnek és égetőbb szükségnek tartom a Zenének visszaadni azt a rangját, ami valaha megvolt neki, és ebben a gitár csak egy eszköz. Az emberek lelkén kell dolgozni, hogy újra felébresszük bennük azt a csalhatatlan érzést, hogy egy zene minden hangja igaz, és a koncert után emelkedettebbnek, többnek érzik magukat. Túl sok a személytelen, lélektelen zenepótlék, ami végül is csak mentális és akusztikus környezetszennyezést okoz.
– Ön zeneoktatással is foglalkozik. Hol tanít és kiket? Saját tanterv szerint?
– Mielőtt beléptünk az Európai Unióba a sok külföldi koncert mellett állami zeneiskolában tanítottam. Amint szombaton beléptünk az Unióba, vasárnap még kipihentük az ünneplést, hétfőn pedig közölték, hogy az Európai Unióban gitárt csak tanári diplomával lehet tanítani. Mivel a végzettségem nem zenei irányú, így kirúgtak az iskolából. Akkor egy ideig nem tanítottam, de megkerestek egy waldorf iskolából, hogy nekik éppen én kellenék, egy olyan hangszeres tanár, aki képes a waldorfi szellemiségben oktatni a hangszert, és zenére nevelni a gyereket. Ekkor kezdtem el foglalkozni mélyebben az antropozófiával. Pár év alatt kidolgoztam egy az állami oktatástól sokban eltérő módszert, ami alapvetően nem gitárost akar idomítani a gyerekből, hanem egy érzékeny, egészséges lelkű embert. A gyereknek a zene és a gitár örömforrás, amin keresztül fejlődhet az idegrendszere, a finom motorikus mozgásai, a koncentrációs készsége, a kitartása és persze a lelke. Vannak olyan gyerekek is, akik kisebb-nagyobb mértékben sérültek. Általában 9-12 évesek. A hangszertanulás számukra terápia. Nincs osztályzás, nincs stresszelés, nincs versenyeztetés. Egy teljesen más légkört teremtek, amiben minden gyerek eljut egy megfelelő szintre, ami örömet okoz, sikerélményt ad nekik, de a legfontosabb, hogy lelkileg egészséges, kiegyensúlyozott ember váljék belőlük. Az önbizalmukat építem, együtt zenélek velük, példát mutatok.
– Mi a véleménye a jelenlegi általános és magasabb szintű zeneoktatás helyzetéről?
– A választ mélyebbről kell kezdenem. Egy ország oktatásának irányítását egy számunkra beláthatatlanul magasba nyúló hatalmi hierarchia végzi, melyben az alsóbb szintek nem láthatják a felsőbb szintek szándékát, miközben a felsőbb szintek fölött további szintek vannak, amelyek ugyanúgy nem látják a felettük lévő valós szándékát. Bizonyára már sokaknak feltűnt, hogy a jóhiszemű pedagógustársadalom mindig konfliktusban van bármely aktuális hatalom oktatási minisztériumával, hiszen még attól is fentebbről jönnek az irányelvek. Ez leosztódik a kultúrára és azon belül a zenére is. Amit egy gondolkodó, éber ember megláthat ebből a törekvésből az, hogy a mai emberi lényt a legfelsőbb erők egy hasznot termelő embergéppé akarják lefokozni, átalakítani, és ez már az óvodától kezdődik. Olyan ember alapú, nem gondolkodó biológiai egyedet akarnak beállítani a hagyományos rabszolga helyett, ami totálisan ellenőrizhető, manipulálható, programozható. Minden, ami a világban történik, annak hasznot kell teremtenie. Minden ebből a célból vezethető le. A zeneoktatás is. Olyan zenészeket kell kitenyészteniük, akik bármilyen szituációban végrehajtják a feladatot. A feladat pedig mindig a pénzről szól. És van itt egy kulcsszó: feladat. Nem művészet, feladat. A művész a szabad embernek utolsó, még ma élő szimbóluma. A jövőt építő hatalom nem akar szabad embert. Művészetet is csak felülről programozott művészetet, álművészetet, valójában csak pótlékot. A tiszta művészet veszélyes, a művész is veszélyes, ezért a művész egy megtűrt entitás, helyette mintegy pótlékként, a celebet próbálják fókuszba helyezni, hogy mindenki rájuk figyeljen. És figyel is, az egész ország celeb lázban ég. Az igazi művészet mindenkor a szabadságra, a szakrális rendre és az erkölcsre emlékeztet. A szabad ember, főleg ha gondolkodik, mindig veszélyes az egyébként már túlságosan instabil és bonyolult hatalmi struktúra számára. Így is túl messzire engedték a tömeget azzal, hogy elhitették vele egyenlőségüket. Ha a szabad ember eszménye a közbeszédben mégis elhangzik, az csak manipulatív félrevezető hazugság lehet. Nem szabad neki bedőlni. Miként egy pillanatra sem hiszi el egy intelligens gondolkodó ember a történelem leghazugabb szlogenjét: Szabadság, Egyenlőség, Testvériség! Ha mégis elhiszi, akkor vagy nem intelligens, vagy nem gondolkodó.
– Van-e érzékelhető különbség a külföldi és a magyar közönség között?
– Van különbség, és minden alkalommal másként fogalmazható meg a különbség. Én külföldön egzotikusnak számítok, mivel nem játszom trendi zenéket, ezért kíváncsiak rám, és eljönnek a koncertjeimre, ezért a közönséget is ebből a nézőpontból látom. A nyugati közönséget már ledarálta a médiák agymosása és a sok kommersz produkció, ezért a zenére is ennek megfelelően tekintenek. Pillanatnyi fogyasztási cikket látnak benne, a jegyért fizetett pénzért elvárják, hogy kedvükben járjanak, és jól érezzék magukat. A hazai közönség egy része – de az is már csak vidéken – még időnként megéli a zenét, azaz nem feltétlenül szórakoztatást vár, hanem élményt, felemelő élményt, és ebben a lényével részt is vesz. Ebben az esetben a „jól érezni” akarás és a felemelő élmény közötti szellemi attitűd különbségét próbálnám érzékeltetni. Ez a szellemi attitűd pedig az eredendően keleti lelkületű magyar közönség mentális beállítottságából adódik. A magyar közönség a lelke mélyén még öntudatlanul is hordoz valamit az ókultúra aranykori érzékenységéből, ahol a zene szakrális atmoszférában szakrális céllal szólalt meg, összekötve a Földet az Éggel, az ember belső világát a kozmosszal. Mintha ezt érezném a vidéki közönség naiv ártatlanságában, amikor csak ott ülnek, nem tudnak megszólalni és megmozdulni a zene erejétől.
– Mit jelent az improvizáció Önnek? Improvizálás során mennyire médium, mennyire tudatos?
– Ez egy nagyon összetett téma. A legrövidebben és legegyszerűebben csak a metafizika gondolatiságában tudnám megfogalmazni, bár tartok tőle, hogy akkor meg nem lenne széles körben érthető. A jelenkori civilizáció minden tudása intuitív módon került az ember elméjébe. Ezt úgy is hívják, hogy ihlet, amit sajnos már csak a művészettel kapcsolatban említenek, azt is pejoratív éllel. Az ihlet egy olyan gondolatcsomag, amit az ember felfejtve majd megvalósítva a világában hatékonyan tud használni az önműködéséhez. A feltalálók, a költők, a zeneszerzők és a dzsesszzenészek mind ihlet által hozzák fel azt a bizonyos tudást, mint ötletet. Az ihlet forrása az minden emberi lényben ott van. Minden emberi lény kapcsolatban van egy még nagyobb forrással, amit sokféleképpen lehet nevezni, de hogy érthetőbb legyen inkább C.G. Jung terminológiáját használnám, a kollektív tudattalan kifejezést. Ez a szellemi létezők egy olyan tartománya, ahol az emberi lélekközösségek minden eddigi történése, élménye, tudása mint információ jelen van, és amihez az emberi elme hozzáférhet, azaz minden tudható, ami valaha történt és korábban tudott volt. A hozzáférés alkati adottság, ezért vannak ihletben kifogyhatatlan emberek, és vannak, akik kevésbé intuitívek. Az improvizáció az a folyamat, amelyben a szellem mélyebb valóságából az emberi tudat felszínére spontán tör fel valamely tartalom, és gondolati vagy absztrakt zenei formában testet öltve megjelenik az ember világában. Az improvizáció esetében itt fontos kiemelni, hogy a zene a létező valóság része, annak egy vetülete, és megfelelő médium (muzsikus) ezt fel tudja hozni a lelke mélyéről. Az improvizáció ilyen tekintetben sokkal inkább egy szellemi, mélylélektani folyamat, amit nem lehet tanítani. Ez a képesség vagy van, vagy nincs. Az adott tehetségbe persze be lehet vinni tudatos elemeket, rendszereket, összefüggéseket, melyeket a testi működés szintjén az idegrendszerrel való együttműködésben testi mozgásrutinná lehet tenni. Ez az a fajta improvizáció, amit a dzsessz iskolákban ma tanítanak, mert csak ez és így tanítható. Ez nem rosszabb, vagy jobb, ez egy további lehetőség, hogy az ember más módon élje ki a kreativitását. A legjobb improvizátorok a tudatos és az ösztönös elemeket egyaránt használják, zenei szituációtól függően. Az improvizáció során én csupán médium vagyok, egy csatorna, amin keresztül a mélyebb valóság zenei vetülete felszínre tör, és függően attól, hogy szólóban vagy másokkal együtt játszom, ennek a folyamatnak mindig vannak tudatos és ösztönös elemei. Szólóban a legjobb érzés az, amikor egyfajta révületben játszom, és arra ébredek fel, hogy vége lett felhozott zenének. Elmondhatatlan mágikus érzés ez, és ezt az állapotot bármikor elő tudom magamnak idézni, feltéve, ha a körülmények is megfelelőek.
– A darabjai milyen mértékben kötöttek?
– Vannak darabjaim, amik úgy 80%-ban megírtak, mint például a Magyar Gitár Rapszódia, és vannak, amik 100%-ban improvizációk, bár ezt csak én tudom róluk, mert ha meghallgatja valaki, akkor azt mondja, hogy egy nagyon megcsinált strukturált zenedarab. Ilyeneket játszom Kevin Kastning amerikai zeneszerző, gitárossal. ő egy fantasztikus improvizátor, és vele nagyon könnyű a játék. Minden darabom improvizáció által születik, de vannak részek, amelyek megmerevednek, témákká válnak, és ezek képezik a kompozícióim csontvázát. Az improvizációmban törekszem a strukturáltság és a megkomponáltság formai megjelenítéséhez. Mivel így egy valós idejű spontán komponálás valósul meg, ez esetben sokkal jobb szó lenne a „komprovizáció”, mint kifejezés. A zene szerveződésének rendezőelveit meg kell ismerni és fel kell kutatni, ez garantálja, hogy a személyemet mint az átvivő csatornát azok a fajta zenék vonzzák ott lent a mélyben, amik éppen úgy szerveződnek. Az utóbbi években intenzíven elkezdtem kutatni az ősi keleti zenék után, és eddig ismeretlen improvizációs rendező elvekre bukkantam. Ezeket a Modern Magyar Makám című albumomon mutattam be először.
– Ön nem csak zenél, hanem teoretikusan is gondolkodik és ír a zenéről. 2011-ben a Püski Kiadó jelentette meg A zene metafizikája című könyvét, amelyben átfogóan és „rendszerszerűen” kifejti gondolatait a zenéről és saját (zene)esztétikai nézeteiről. Hogyan és milyen késztetésekre született meg ez a mű?
– Ha éppen nincs gitár a kezemben, akkor gondolkodom. Ha nem gondolkodom, akkor olvasom mások gondolatait, hogy megértsem a magamét. A gondolataimat pedig már évtizedek óta lejegyzem magamnak. Egy alkalommal Püski István hallotta egy koncertemet, amelyen mondtam pár mondatot a muzsikáról. Nagy hatást tettek rá a gondolataim, és azt kérte, hogy írjak egy nagyobb lélegzetvételű tanulmányt, majd könyv formájában kiadja. Ebbe aztán belekerült a természet szimmetriáin alapuló zeneelméleti összhangzattani tanulmányom is. Végül Püski István adta hozzá A zene metafizikája a címet. Kissé féltem a címtől, mert csak egyetlen fejezet igyekszik feltárni a zenét metafizikai megközelítésben. Később azonban mélyebb elkötelezettségre késztetett a cím, és azóta még inkább metafizikai megközelítéssel próbálok értelmezni minden zenei jelenséget.
– Tudom, hogy lehetetlen, de szólna röviden a legfontosabb megállapításairól?
– Ez egy interjúban tényleg lehetetlen, mert a könyv fokozatosan vezet be az egyre mélyebb gondolatiságba. Ebben az emberi lény szellemi fizikai feltérképezésén át jutunk a zene tisztán szellemi lényegéhez. Az írás egyik fontos mozgatóereje volt az, hogy végre mozduljunk el a zene felszíni megnyilvánulásainak megfigyeléséről, és próbáljunk mélyebbre jutni. Találjunk univerzális pontokat, amik egyaránt érvényesek a keleti és a nyugati zenében is. A világnak ezen a felén szinte semmit sem lehet hallani és tudni a keleti zenéről, annak esztétikájáról. A zene univerzalitását nem lehet megérteni csupán a nyugati esztétika és történet ismeretében, ahhoz a zene világának keleti felét is ismerni kell. Fontos volt válaszolni régóta feltett kérdésekre a zene mibenlétét és univerzalitását illetően, mindezt egy másféle szemszögből nézve, az emberi lény sajátosságainak a figyelembevételével.
– Milyen volt a könyv fogadtatása?
– Ugyanolyan, mint a zeném és a személyem fogadtatása. Hatalmas mély hallgatás követte a könyv megjelenését. És ez jó jel számomra. Ugyanakkor szomorú, mert a közöny tűnik ki belőle, és az, hogy nincs gondolkodó elit. Könyvemet elküldtem néhány engem személyesen jól ismerő kollégának, akikkel kapcsolatunk kölcsönös tiszteletre épült, legalábbis részemről maximálisan. A könyv megjelenése előtt még volt rendszeres kapcsolat, kommunikáció. A könyvek elküldése után egyszerűen elhallgattak és eltűntek, olyannyira, hogy még azt sem tudatták velem, hogy köszönik, megkapták a könyvet.
– Lesz a könyvnek folytatása?
– Szeretném. Ha lesz további kiadói szándék, és megvalósul, akkor az egy nagyon komoly mű lesz, ami más megvilágításban is belemerül a zenébe. Benne lennének a keleti zenével kapcsolatos tanulmányaim is. Jelenleg ezen dolgozom.
– Nyilatkozataiból és könyvéből kiderül, hogy Önre erőteljesen hatott Rudolf Steiner, Hamvas Béla, valamint az ún. tradicionális gondolkodók – Guénon, Comaraswamy – világképe.
– Mint említettem sokat olvasok, de számomra Hamvast kivéve senki sem különösebben fontos, mert minden szerző, gondolkodó a saját tapasztalatainak csupán szubjektív fordítását interpretálja, már amennyiben azok valós megtapasztalásból íródtak. Hamvas Bélát olvasva kezdődött a mélyebb gondolkodás az életemben. Ilyen tekintetben Hamvas gondolkodói példaképem. Az itteni helyzetre jellemző, hogy a létrontó erők már őt is elkezdték kikezdeni. Rudolf Steiner okkult világlátásának érdekessége mellett az oktatásban szerzett gyakorlati tapasztalatai voltak tanulságosak számomra. Az Ön által felsorolt szerzők gondolatait nem teszem magamévá, hiszen némelyik bizonyos pontokon éppen ellentmondásban áll a másikkal, másrészt megvan a saját világlátásom, csupán kíváncsi vagyok, más mit lát a világból, és miben tud megerősíteni. Guénon a tradicionalista gondolkodásával Hamvast erősítette meg, mely az éberségemet még mélyebb területekre fókuszálta. Ezen szerzők művei valójában maguktól megtalálják a gondolkodó embereket. Legtöbben azért olvassák és szeretik őket, mert mások gondolataiban akarnak igazolást találni a sajátjukéra, vagy csak szomjaznak új gondolatokra. Nos, én nem mentem bele a könyvekből felépített világnézet csapdájába, így nem lettem sem Hamvas hívő, sem tradicionalista, sem antropozófista, sem szufi vagy buddhista gondolkodó. Mindegyik szerző tapasztalt valamit a valóságból, és valamiként ezt kommunikálta, de a gondolataik nem lehetnek azonos szinten azzal, amit én magam személyesen tapasztalok meg, és alkotok gondolatokat róla. Tehát minden, amit én mondok vagy gondolok, csupán addig érvényesek számomra, amíg egy mélyebb vagy igazabb megtapasztalás nem írja felül. Ezért engem semmilyen szellemi irányzat nem tud eltéríteni, megtéríteni, miként én magam sem igyekszem a gondolataimat másra erőltetni, megosztani azonban szívesen. Ugyanígy a zenémet is.
– A lemezborítóin feltűnően sok fákról készített fotó található. A kompozíciói címei között is van néhány fával kapcsolatos. A Bartók emlékének ajánlott lemezének A Fa lelke címet adta. Nekem az az érzésem, hogy itt a természeti szépség mellett a jungi értelemben vett mitikus és szimbolikus fákról is szó van, melyek a lélek mélyén gyökereznek, s összekötik az embert a felsőbb világokkal.
– A Fa számomra sokkal több, mint az, ami látható belőle. Gyermekkorom óta mitikus vonzódásom van a fákhoz. Kezdetben az adott nagyon mély élményt, amikor egyszer régen egy télen a Hold fényében átnéztem egy zúzmarás fűzfa koronáján, és akkor az a háromdimenziós térbeli élmény elmondhatatlan volt. Ebben benne volt a Hold varázsa, de megtapasztaltam egy pillanatra annak a fának alvó lényét is. Innentől elkezdtem alaposabban figyelni a fákat, az erdőt, ahogyan egymás közelségében élnek. Átéltem a fa kiszolgáltatottságát, bölcsességét. Egy nagy öreg fát látva mindig megkérdezem tőle, hogy mennyi mindent látott, tapasztalt az életében. A fa mellett, annak közelében mindig béke van, mozdulatlan szeretet, melyben ott van a léttel, az élettel való telítettség érzete. A fa a legszakrálisabb lény. Ha kimegyek a mezőre vagy az erdőbe, ott azt látom, hogy tökéletes létezés van egészen addig, amíg meg nem jelenik az ember. Ezért mindig elfog egy különös szégyenérzés, és úrrá lesz rajtam az alázat a fák jelenlétében.
– Németh László Magyar műhely (1956) című tanulmányában „bartóki modellnek” nevezte el azt a kultúrafelfogást és alkotói módszert, amely az archaikus kultúrák értékeit (zene, folklórszövegek stb.) szintetizálva hoz létre új, eredeti minőséget. Ez a modell a kultúra minden területén (irodalom, zene, film, képzőművészet) megtalálható. Úgy vélem, az ön művészete is ebbe az értelmezési keretbe sorolható. Mi erről a véleménye, mennyire volt ez tudatos Önnél?
– Németh László gondolataival egyetértek. A „bartóki modell” nagyon helytálló megfogalmazás e tekintetben. Én magam is próbálom megtalálni a lehetséges átjárókat Kelet és Nyugat, az ókultúra és a mai között, a minden korban univerzális, igaz értékeket. Azt hiszem a 30-as éveimtől kezdve egyre tudatosabban látom át, hogy a kultúrák törvényszerűen átalakulnak vagy elsorvadnak. Egy érzékeny, intelligens művész felismerheti azt a lehetőséget, hogy egy kultúra elemeit szétszedve és újra összerakva, azt új minőségben éltetheti tovább. A mai embernek azt kellene látnia, hogy a kultúrák megszületnek, kiteljesednek és elhalnak. Így a zenei műfajok is. Siratjuk a haldokló népzenét, de észre kell venni, hogy minden létezés a születés, kiteljesedés és elmúlás hármasságában történik az idők kezdete óta. Az életet, a kultúrák folyását nem tudjuk megfordítani. Azt tehetjük, hogy konzerváljuk azt, ami megmaradt a népzenéből, „desztilláljuk” a lényeget, és új formában újra életre keltjük. Bartók és Kodály éppen ezt valósította meg életművében.
– Mit jelent Önnek Bartók és Kodály munkássága?
– Mindig megkérdezik, hogy ki a gitáros példaképem. Nos, nincs ilyenem. Van viszont zeneszerző példaképem: ez Bartók Béla és Kodály Zoltán. Mindketten többek voltak, mint muzsikusok. Emberi tartásuk kimagasló volt, olyan, amilyen ma nem nagyon látható a hazai zene világában. Abban az időben ők számítottak a szellemi elitnek a művészetben, és ezt sok tekintetben meg is szenvedték, mert bizonyos erőket zavart a jelenlétük. Személyük és életművük megkerülhetetlen volt. Ha ma élne Bartók vagy Kodály, nagy valószínűséggel nem is hallanánk róluk. Itt ebben a jelenlegi országban esélyük sem lenne a megnyilatkozásra és az elismerésre. Bizonyára nem ők kapnák a Liszt Ferenc, a Kossuth vagy a Prima Primissima Díjat. Sőt, amiket vallottak és tettek a magyarság kultúrájának megőrzéséért, ma valószínűleg lenáciznák őket, egy életre megbélyegezve, lejáratva és ellehetetlenítve sohasem tudnának labdába rúgni.
Én magam elsősorban muzsikusnak tartom és csak másodsorban gitárosnak. A hangszer annyira nem érdekel, sokkal inkább az, ami rajta megszólalhat. Ezért nem nagyon érdekelnek a gitárosok, ráadásul elég kevesen vannak, akik messzire jutottak a zenében a gitárjukon, azokat viszont tisztelem. A nagy gitárosok egy bizonyos pontig fontosak voltak számomra, de egy idő után csak akadályt jelentettek. Ez talán öntelten hangzik, de talán mindjárt érthetővé válik, miért nem az. Ugyanis úgy 30 éves koromig a külvilágban kerestem a példaképeimet, azaz a bennem szunnyadó művészlélek igazolásait másokban próbáltam meglátni, megtalálni. Többet is találtam, de hamar rájöttem, hogy velük nem jutok sehová. Az, amit én akarok magamból megvalósítani, az kizárólag csak bennem található, nem a külvilágban és nem más entitásokban. Ezért elkezdtem inkább magammal foglalkozni, magamat megismerni és kutatni, nem pedig másokat. Inkább a saját improvizációimat kezdtem el tanulmányozni, mint a másokét. Magamon tudok formálni, de a külvilágban esetleges példaképekben található igazolásaimra nem lehetek hatással. Ez az egyszerű oka, amiért nincs gitáros példaképem.
– Bartók írásaiban többször kifejti, hogy a parasztság nem alkotója, hanem csak konzervatív őrzője a kultúrájának, ami feltehetően egy ősi magas kultúra maradványa. Ezzel egyébként szinte ugyanazt fogalmazza meg, amit Guénon nyomán Hamvas is vallott a népi kultúráról. Önnek erről mi a véleménye?
– A kérdésében idézett megjegyzéssel kapcsolatban – miszerint Guénon és Hamvas is csupán konzervatív őrzője egy kultúrának – némi kiegészítést tennék, ugyanis a népdalt is valaki szerezte, mégpedig ihletből. A népzene szorosan összefügg az adott nép életmódjával és kultúrájával, valójában annak tükre. Nem feltétlenül ismert a népdal szerzője, mert nem is volt fontos ki volt az az intuitív ember, akinek a szájából először elhangzott egy öntudatlanul felhangzó, lelke mélyéről felbukkanó dallam. Ettől függetlenül a népdalnak is van szerzője, de ahonnan az ismeretlen szerző táplálkozott, az mélyebben van, az ember kollektív tudattalan állományában. A népzenének több rétege van, amiben mindig keletkeznek újabb dalok, és ez arra utal, hogy a nép maga költötte az újabb dalokat, miközben a régit őrizte ápolta. Hamvasnak a megjegyzését nem tartom hitelesnek, mert ő maga nem vett rész semmilyen szinten a népi kultúrában, valójában nem is érdekelte. Bartók akkor volt jelen a nép között, amikor az általuk őrzött tradíciót még valaki éppen el tudta énekelni, és ő fonográfra tudta venni. Ekkor valóban csak egy ősibb kultúra megvillantásának és őrzésének aktusát rögzíthette. A népi kultúrát nem lehet értelmezni egyetlen korjelenségből. Csak több aspektusát vizsgálva, történetiségben szemlélve tudhatunk meg többet róla. Éppen ezek a gondolatok indítottak el a nyolcvanas évek elején, hogy a keleti zenét is megismerjem, amennyire innen megismerhető, és megtaláljam benne azokat a pontokat, amelyek visszanyúlva az ősiségbe elmozdíthatatlanul univerzálisak. Míg lesznek emberi lélekközösségek, addig lesz népzene is, azonban ha egy közösséget felülről manipulálnak, és éppen a lélekközösséget irtják ki belőlük, akkor csak olyan népzene verhet gyökeret, amit ugyancsak felülről szórnak be az emberek közé. Meg lehet nézni, hogy mi lépett a népzene helyébe a mai emberek életében. Primitív szintetikus zenepótlékok, amiknek már nincs túl sok köze az emberek lelkéhez. A zene az emberi lélek egyfajta hangi megnyilatkozása, ahol nincs külön népzene és műzene, mert azonos tőről fakad mindkettő. A népzene a benne található és átélhető tartalmával elvezetett az ősi zenék kutatásához, aminek nyomait ma már csak a meglévő archaikus kultúrák töredékeiben szétszórva lehet megtalálni, és csak intuitív módon lehet megközelíteni, felhozni. Ezen dolgozom mostanában a legintenzívebben. A magas szintű ősi kultúra nyilvánvalóan létezett, ráadásul olyan szinten, amit a mai civilizáció tudománya nem tud elgondolni sem. Itt nem valamiféle eltűnt technikai kultúrára kell gondolni, hanem arra a harmóniára, amiben az ember együtt élt a mikro- és a makrokozmoszával, a természettel és a Teremtővel, ami ma már jószerével lehetetlen. A mai világunk a rakétákkal, az internettel, a Föld teljes bedrótozásával és megfigyelhetőségével együtt sem éri el azt a spirituális és morális szintet, amilyen 3000 évvel ezelőtt volt. A mai világot a rettegés tette ilyenné. Az ember valamikor felülbírálta a Teremtőt és azt üzente neki, hogy ő is tud ilyet alkotni. Hát meg lehet nézni mit alkotott. Azzal kezdte, hogy deszakralizálta a világot, miközben hatalmi mámorában öntudatlanul is áthatja a rettegés, így önvédelmében fejlesztette a technikát idáig és hozta a világot ebbe a végzetes helyzetbe. A mai modern világ számunkra láthatatlan irányítói, megtervezői nagyon is tudják, milyen volt az ókultúra, azonban ezt a tudást nem engedik le a hierarchia alsóbb szintjeibe, mert céljaikat alapjaiban veszélyeztetné, ami totális felbomlást okozna. A mai világ harcai mögött valójában az ókultúra totális megsemmisítésének célja áll, ezt ma már nem is nagyon titkolják. Akár fizikai, akár szellemi területen zajlik, ehhez az emberek tömegét használják fel, miközben azok mit sem tudnak erről. Vajon hány ember érti, mit jelent az a dalszöveg, hogy „A múltat végképp eltörölni…”?
– Ez előbb már említette Szabados György nevét. Személyes kapcsolat is volt Önök között?
– A nyolcvanas évek elején egy szolnoki koncerten láttam és hallottam először Szabadost. A koncert után váltottunk pár szót, és ez a találkozás – az ott hallott zenével együtt – véget vetett az útkeresésemnek. Innentől tudtam, merre kell indulnom. Éveken át leveleztünk, és egyszer, amikor a Kassák Klubban élőben is hallhatta a játékomat, a koncert végén félrehívott és azt mondta: „Sándor, nézz Kelet felé, és tisztítsd meg a zenédet a sok kuszaságtól!” Ezzel mindent elmondott. Pár nap múlva küldött egy kazettát, amin közép-ázsiai makámok és népzenék voltak valamiféle húros pengetős hangszeren. Ez a zene nagyon megérintett. Nagyjából ezzel egy időben hallottam először indiai klasszikus zenét a Calcutta Trió előadásában, és ez a két impulzus együtt újra fordulópontot jelentett az életemben. Innentől lényem egyik fele a keleti zene, a másik az általam megvalósítható nyugati zene között oszlott meg. Szabados Györgyöt tekintem szellemi mesteremnek. Évente egyszer összejöttünk egy napra, és megvitattuk a dolgokat. Hamvast minden alkalommal kiveséztük, és a metafizikai gondolkodás volt a közös platformunk. Néhányszor eljött a koncertemre, utána mindig lelkesen elmondta, mennyire irigyli belőlem a gitárost, hogy oly halkan és finoman is lehetséges nagy erőket felszabadítani. Talán két alkalom volt, amikor játszottunk együtt, de a körülmények igen rosszak voltak, és sohasem készültek jó felvételek. Terveztem, hogy egyszer majd olyan helyzetet teremtek, amikor úgy tudunk nagyon felszabadultan improvizálni, hogy közben minden hangot felveszünk. Ekkorra már beteg lett, és elnapolódott a találkozásunk. Közben a megjelenő könyvemről szerettem volna vele konzultálni, de akkor is éppen kórházban volt. A találkozást sokszor én magam is elnapoltam a külföldi koncertjeim miatt, aztán egyszer csak hallom a hírt a rádióban, hogy meghalt. Kegyetlen érzés volt tudomásul venni, hogy a legnagyobb mai gondolkodó és teremtő muzsikus immár nincs közöttünk.
– Miként látja Szabados helyét a magyar kultúrában?
– Bartók és Kodály óta nem volt nála nyitottabb és tehetségesebb muzsikus. Azt is megkockáztatom, hogy Hamvas Béla óta nem volt nála mélyebb gondolkodású ember, aki a zenében és a gondolkodásban is annyira kimagaslott. Mellette legfeljebb csak divatos, felkapott vagy kedvezményezett írók, gondolkodók voltak, de kreatív zenész egy sem. ő egy teremtő muzsikus volt, aki mélyebbre és messzebbre látott, mint bárki előtte. Haláláig őt tekintettem a hivatalosan el nem ismert magyar szellemi elitnek, akit a hatalom pályája kezdetétől félretett, mert nem hiányzott egy tisztán és autonóm módon gondolkodó művész, aki fölé nőtt a mindenkori önjelölt „szellemi elitnek”. Ennek ellenére ki is tüntették több alkalommal. Ez engem is jó érzéssel töltött el, hiszen a hatalom presztízsét rombolta volna, ha Szabadost mellőzik. Szabados fontosságát egyszerűen nem lehetett megkerülni, és életművét a szőnyeg alá söpörni, ami egyébként ebben az országban bármikor bárkivel megtörténhet és meg is történik. Halála óta csend van, üresség, szellemi gyász. Ki fog metafizikai szinten költői szépséggel írni és beszélni a zenéről? Vajon újabb 50 vagy 100 évet kell várni, mire újra születik egy hozzá hasonló géniusz? Páran bizonyára fellélegeztek, hogy most már eggyel kevesebben vannak, akik potenciálisan tényleg a magyar szellemi elitet gyarapítják. Ezt én innen Budapesten túlról így látom és élem meg.
– Milyen zenéket hallgat mostanában? Van, akiknek figyeli a munkásságát?
– A kutatásaim miatt mostanában többnyire keleti zenéket hallgatok, de persze sok klasszikust és kortárs zenét is. Az utóbbi időben egy svéd zeneszerző Bo Hanson kórusra és orgonára írt művei tettek rám nagy hatást, ezen kívül Elliot Carter négy vonósnégyese tartja fogva elmémet. Ezt megelőzően Morton Feldman minimalista zongoradarabjai adtak nagyon mély impulzusokat. Rockot, dzsesszt és általában gitárzenéket egyáltalán nem hallgatok. A dzsessz immár iparosított lett, eltűnt belőle az energia, jól fésült, kipúderezett és legfeljebb még hangosabb lett. A tömegek számára is ismerhető gitárzene szánalmasan primitív szinten van jelen. Alig akad pár név, akiket érdemes meghallgatni. Sajnos a régi nagy gitárosok már megöregedtek, és nem alkotnak azzal a szellemmel, amivel 20 évvel ezelőtt. A fiatal gitáros generáció szinte csak játéktechnikailag igyekszik felhívni magára a figyelmet. ők inkább a versengésben, az akrobatizmusban és általában szórakoztatásban élik ki magukat. Úgy szoktam fogalmazni, hogy erőteljes „gitárkodás” folyik a zene ellen. Nincs valódi és mély gyökerekből táplálkozó ízlés. Ez a mai gitárzene terepe. Itt szeretném jól elválasztani azokat a zenei területeket, ahol a gitár jelen van. A klasszikus gitár az úgynevezett komolyzene perifériája, teljesen elszektásodott, versenysporttá lett, ahol a zene nem cél, csupán eszköz. Van a gitár alapú rockzene, ennek azonban semmilyen zenei mélysége nincs, és a gyökerei sem igazán nyúlnak mélyre, ráadásul totálisan kiszolgáltatott a technikának. Aztán van a „fingerstyle”-nak nevezett gitárzene, ami szerte a világban egyre népszerűbb, mely a klasszikus gitározás játéktechnikájára épül, leszámítva pár népzenét feldolgozó értékes gitármuzsikát, többnyire sekélyes, csupán szórakoztató. És van a dzsesszgitározás, ami technikailag a legalacsonyabb szinten van, zeneileg viszont magasabb szinten, mint ez előzőek. A számomra fontos gitárosok közül az amerikai Kevin Kastning nevét emelem ki. ő az előbb felsorolt kategóriák egyikébe sem tartozik. Számomra ő olyan, mint Elliot Carter gitáron. Ha valaki a legelőremutatóbb, legszuverénebb zenét játssza gitáron, akkor ő az. Nem dőlt bele az avantgarde zajongók táborába, hanem tiszta intelligens, lélekteli zenét játszik autonóm módon fittyet hányva a trendeknek és az ügyeletes divatos stílusoknak. Nagyon büszke vagyok, hogy a partneremnek tudhatom. Idehaza korábbi tanítványom, Heidrich Roland pályáját kísérem figyelemmel, és segítem őt mindenben. Sorsa az enyémhez hasonló, és ha valaki majd továbbviszi ezt a szellemiséget, akkor az ő lesz. Rajta kívül más gitárost nem ismerek, aki intelligenciában, muzikalitásban, spirituális és morális érzékenységben a közelébe kerülne.
– Ön saját stúdióval rendelkező akusztikával foglalkozó hangmérnök is. Saját felvételein kívül készít felvételeket másoknak?
– Mivel pályám kezdetétől fogva művészi autonómiára törekedtem, így ki kellett tanulnom a hangmérnökség minden csínját-bínját, hogy ne függjek másoktól. Csodálatos terület, fele tudomány, fele mágia, legalábbis akkor, ha az ember eljut addig, hogy a hangi világ erőcentrumait befolyásolni, kezelni tudja. Én magamat egyre kevésbé tekintem úgynevezett hangmérnöknek, mert ma már ez is egy szakma, és az iparosított dolgoktól én igyekszem távol tartani magam. Sokkal inkább kedvelem, amikor egy ténykedésben a művészet bomlik ki, nem az iparosság. Készítek másoknak is felvételt, de nem vállalkozásszerűen, csak a számomra fontos embereknek, akik rászorulnak és megérdemlik a segítséget. Gyakran kapok felkérést a német Acoustic Music Recordstól hangfelvételre, ilyenkor egy hétre odautazom és ott dolgozom. Ezen kívül rendszeresen készítek mixeket az amerikai Greydisc Recordsnak.
Végezetül ebben a beszélgetésben szeretném elkerülni a látszatát is annak, hogy ez az interjú tele lenne panasszal, sértődöttséggel, világfájdalommal. Mindazt, ami velem történik egy kegyelmi állapotnak tekintem. Egyelőre még szabadon játszhatom a zenémet, szabadon gondolkodhatok a világról egy ma már távolról sem szabad világban. Nem érzek sérelmet, már csak azért sem, mert innen tekintve minden, ami nehezítette az életemet, az segített abban, hogy így lássam a világot és ilyen módon azt játszhassam, amit játszom. Nem véletlenül születtem ebbe a főváros nélküli magyar valóságba. Itt nekem dolgom van. Kegyelmi állapotban sem tökéletes a világ, sőt talán jobban látszik rongáltsága. No, de felejtsük is mindezt el! A legfontosabb megélhető dolog a zene transzcendens boldogsága, ami mindenki számára elérhető, ha ő is úgy akarja.