IV. Akusztikus Gitár Fesztivál – A38 Hajó
2005.05.08.2005. május 8.
Szabó Sándor, Yan Vagh, Eric Lugosch, Steve White – gitár, Major Balázs – ütőhangszerek
Ez a fesztivál egy kicsit más, mint a többi. Ezt már az elején gyanítottam, látva a két vetítővásznat, (melyekről gyermekem érdeklődésére meg is állapítottam hanyagul, hogy ezt nem fogják most használni), meg azt, hogy a korábbi fesztiváli gyakorlattal ellentétben nem egy szék van a színpadon, hanem öt, valamint kisebb hangszerboltok választékát is megszégyenítő gitárgyűjtemény. Arra gondoltam, hogy mindez kényelmi szempontokból van így.
Aztán hamar eloszlottak sztereotip elképzeléseim: a koncertsorozat kitalálója, szellemi atyja és nem utolsósorban aktív szereplője, Szabó Sándor rövid zenei bevezető után elmondja, hogy most valóban másmilyen fesztiválban lesz részünk, mint eddig, és ez nem csak a szereplők személye miatt lesz így. A korábbiakkal ellentétben nem külön blokkokban ismerhetjük meg a fellépőket, hanem egyszerre mindenki a színpadon lesz, valamint a vetítővásznakat is aktívan használni fogják, képekkel, videókkal kísérve a zenét.
A fellépők sorban érkeznek persze, nem egyszerre csődülnek a színpadra. Szabó Sándor játszik még egy darabot, most nejlonhúros gitáron, majd a színpadra szólítja Yan Vagh-ot. (Érdekes a mai este ebből a szempontból is: a három külföldi szereplő közül kettő, Vagh és Lugosch apai ágon magyar származású.) Vagh három lányának dedikált darabot játszik, aztán Eric Lugosh érkezik, igazi, amerikai fingerstyle gitározással, majd Steve White, az „egyszemélyes zenekar”.
Érdekes ez a válogatás is, a négy gitáros lényegében a „nehéztől” a „könnyűig” bemutatja az akusztikus gitár szinte összes lehetőségét. Szabó zenéje mély, elgondolkodtató, Vagh muzsikája már egy kicsit könnyedebb, egyfajta latinos lazasággal oldott, Lugosh a sztenderd, alap, hamisítatlan amerikai stílus, White pedig egyfajta visszatérés a gyökerekhez, még ha az ő zenéje nem is tradicionális blues, de azért csak blues ez a javából.
A négy stílus, négy egyéniség éppannyira ellenpontja, mint kiegészítője egymásnak, ez a fura helyzet pedig, hogy mindannyian fellépők és közönség is, egyszerre egyfajta klubhangulatot teremt, mintha csak egy kocsmában találkozott volna négy gitáros, akik egymásnak és a véletlenszerűen összeverődött hallgatóságnak muzsikálnának, stílus-, műfaj- és egyéb határok nélkül, közben adomázgatva, éppen csak a korsó barna sörök hiányoznak mellőlük.
Szabó Sándor szinte egész gitárparkját elhozta, nem dísznek persze. Nejlon- és fémhúros, nyolchúros bundnélküli, tizenhathúros: az ember azt gondolná, a gitár az gitár, hogy hány húr, milyen forma, ez mind csak fölösleges sallang, de ennek a gondolatmenetnek vége szakad. Avatott művész teljesen más hangulatot, hangzást, gondolatot tud kifejezni mindegyik hangszerrel.
Vagh is kétféle hangszert hozott, hamar be is mutatja a másodikat, egy tízhúros bundnélküli gitárt. Elmondja, hogy ez a hangszer a rajzfilmek zenéjét idézi, húzogatja rajta kicsit a kezét, majd bugyuta dallamot énekel hozzá, nem kis derültséget keltve. Aztán belekezd az igazi darabba, és mindjárt kiderül, hogy mire is képes ezzel a hangszerrel. A végletekig kihasználja a bundnélküli hangzás lehetőségeit, ritmuskíséretként pedig egy jobb sorsra érdemes mikrofonon dobol lábával.
Lugosch a bevezető bluegrass után boogie-ba csap. Előtte hangol, jó alkalom ez a mesélésre, kedélyes ember, kedélyes mese. Aztán a boogie, ami fergeteges – érthetetlen, hogy egy ekkora ember, ekkora kézzel hogyan tud ennyi hangot jó ritmusban és sorrendben lefogni egy ilyen viszonylag kicsi gitáron.
White zárja a kört, az ő megszokott bluesos stílusában. Játéka megdöbbentő annak, aki először hallja. Nem csak kiforrott, eredeti stílusa, hanem az, hogy mennyi mindent képes egyszerre csinálni. Ez a mai estén egyébként különösen nehéz lehet számára, mert láthatóan erős megfázással küzd, ami szerencsére énekhangján nem hallatszik, csak a szünetekben használja igen gyakran mókás piros zsebkendőjét.
Aztán Szabó Sándor is bundnélküli gitárt ragad (bevallottan Vagh hatására vette elő ismét), egészen más stílusban. Kevésbé a bundnélküliség dominál, ez inkább csak kiegészítő effekt, a kicsit keletiesbe hajló hangulatot erősíti. Ha ezek a kis csúszó hangok nem lennének, a virtuóz játék alapján nem lehetne megmondani, hogy fretless hangszert hallunk.
Yan Vagh minden számban egy teljesen más világot tár elénk. Nem lehet bekategorizálni, nem hagyja, hogy ráhúzzunk egy stílust, minden körben más meglepetéssel szolgál. Művészete széles spektrumot ölel föl, a populáristól az egészen modernig. Ez a szám inkább az előbbi: játékát szöveg nélküli énekkel kíséri, a hangulat kicsit Baden Powellt idézi, aztán persze felborít és kiforgat mindent, de csak azért, hogy visszatérhessen a kezdethez.
Majd Lugosh. Először hangolás, lassan megszokjuk, már a „kollégák” sem viccelődnek (vagy a húrtípust, vagy a gitárját lehet, hogy végleg lecseréli ezután a koncert után), aztán egy laza amerikai dal, édesapja kedvenc dala.
White a tavaszról beszél, talán arról is énekel, de nem tudok igazán a szövegre figyelni, teljesen leköt slide technikája.
A második rész újabb meglepetéssel szolgál: a művészek, kihasználva, hogy ennyien vannak a színpadon, alkalmi „zenekarokat” alapítanak. Ehhez a színpadra lép Szabó Sándor sok éve állandó muzsikustársa, Major Balázs ütős, egy, látszólag az Orion űrhajó és egy kerti sütő házasságából született fém hangszerrel.
És, ha már készen a trió, kinek ne jutna eszébe a SzaMaBa. Következik is a Pantheon című szám. Két fretless gitár és egy ütőhangszer, Vagh szólóját unisono énekkel kíséri, az egész tökéletes.
Ezzel a számmal újra elindul az első részben megszokott kör, csak kicsit másként. A prímet most egyértelműen Szabó és Vagh viszi, trió és duó-számaikkal igen magasra téve a lécet zenésztársaiknak. Nagyon érzi egymás világát a három zenész, a két hagyományosabb zenét játszó művész marad is inkább a szóló produkciónál. White és Vagh vállalkozik egy laza közös produkcióra, sikerül is nekik kicsit megénekeltetni a bátortalan közönséget, valamint White szólószáma is kollektív vokálra készteti a színpadon ülő zenészeket, de a Szabó-Major-Vagh trió produkciói mellett ezek csak apró színfoltoknak tűnnek. Pedig, amikor kiderült, hogy a második kör a kollektív muzsikálás jegyében telik, igen kíváncsi lettem, milyen volna az, amikor a két amerikai zenészt „összeeresztik”, de erről az élményről le kellett mondanom.
Aztán persze ráadás. Szabó Sándor cím nélküli szerzeményét (itt a koncerten a Bundnélküli dal címet kapja) játssza az összes fellépő. Ezt a számot a művész még soha nem játszotta lemezre, mert nem érezte elég komolynak. Ebben, ismerve munkásságát, nem kételkedem, ettől függetlenül nagyon jó muzsikát hallhatunk. Mindazonáltal Szabó Sándor legegyszerűbb szerzeményére sem lehet ráfogni, hogy tanulódarab.
Ez a gitárfesztivál kicsit más, mint az eddigiek. Ez jó is, meg nem is. Nem jó, mert nem lehet egy-egy művész saját világában eléggé elmélyülni. És jó, mert változatos, a közös muzsikálás, a művészek egész estés jelenléte, az egymásra is figyelés különleges atmoszférát teremt. A vetítés is emeli az előadás színvonalát, a képek, videók jó ízlésű kiválogatása, kitűnő ritmusú váltása, az effektek professzionálisan kivitelezett és művészi kíséretet adnak a zenéhez.
Nagyon jó, hogy van ilyen fesztiválunk. Nagyon jó, hogy már negyedszerre van. Nagyon jó, hogy van olyan elhívatott ember, aki megszervezi évről évre.
És nagyon jó lenne, ha végre fölzárkóznánk Európához, ha a tőkeerős cégek az ilyen eseményekre is odafigyelnének egy kicsit, és nem csak percemberkék kétes értékű bulvár-felvillanásaira költenének.
És akkor talán nem lenne annyira ritka esemény egy ilyen fesztivál, hogy a műfaj rajongói már januárban azt találgatják, vajon lesz-e, és mikor, és két fesztivál között nem Prágába és Bécsbe kellene vándorolniuk, ha akusztikus gitárzenét akarnak hallani. És akkor talán lenne annyi reklámja is a fesztiválnak, hogy nemcsak az A38-as hajó méretű, viszonylag kisebb helyszíneket, hanem nagy koncerttermeket is megtölthetne nézővel.
Ez sajnos egyelőre álomnak tűnik, de talán majd amikor a művészetek támogatása valóban megjelenik Magyarországon is, már nem lesz az.
Mindenesetre, aki különleges koncertélményre vágyik, esetleg olyan (akár dedikált) lemezekhez szeretne hozzájutni, amilyenekhez máskor csak hosszas utánajárás és külföldi megrendelések során lehet, még május 18-ig, különböző helyszíneken meglátogathatja a fesztivált.
Azok pedig, akik már hallották, egy adalék: esetleg érdemes több helyszínt is meglátogatni. Ugyanis Szabó Sándor elárult egy műhelytitkot: a művészek minden koncerten mást játszanak.
/Flór Gábor/