Sándor Szabó

Koncert beszámolók

Ki a végtelen pusztába

2010. 11. 06. / Worms
Philipp Pöhlert-Brackrock cikke

„Daybreak” bassista Ralf Gauck titokzatos zenei világokat alkot a magyar gitárossal, Szabó Sándorral.

Ha a wormsi basszista, Ralf Gauck és a magyar gitáros, Szabó Sándor új CD-jének hanzásvilágában szeretnénk elmerülni, ismernünk kell a következő történetet. Amikor a wormsi először hívta meg a magyart, meg szerette volna neki mutatni Worms szokásos látványosságait. Ralf legtöbb kollégája ezeket a híres és széles körben ismert helyeket szokták leginkább megnézni. Sándor azonban a következőt kérdezte: „vannak öreg fáitok?” „Te jó ég” - gondolta Ralf, hol mutathatok neki a közelben öreg fákat. Végül a régi városfalhoz vezette vendégét, ahol egy elmélyülten csendes séta után megindulva jegyezte meg Sándor, hogy „Igen, valóban vannak öreg fáitok.”

Az öreg fák, mint a hazájában Magyarországon, amelyek úgy tűnhet, hogy beszélnek hozzá. Szabó Sándor improvizációinak és kompozícióinak a gyökerei a sok száz éves makám zenébe nyúlnak vissza. Abba a zenébe, amely a magyar népzenében is felismerhető és melynek eredete Észak-Afrikába, Közel-Keletre és Közép-Ázsiába vezethető vissza. Szabó Sándor szerint ebben a zenében több hamisítatlan történelem rejlik, mint a részben már megsemmisült régészeti tárgyakban és építményekben. E zenének is elsősorban a spirituális oldalát szeretné újraéleszteni Szabó.

Ralf Gauckban pedig egy jó barátra és beavatott zenésztársra lelt, aminek kapcsán a hallgató minden bizonnyal meglepődik majd. Így még nem hallhattuk Gauckot játszani. A basszista túlnő a kísérő szerepén ebben a zenei beszélgetésben, de mindezt úgy teszi, hogy nem tör mindenáron a középpontba, hanem megtalálja a saját nyelvét. Amikor Szabó az „Ants Dance”-ben a magyar lanthoz, a kobozhoz nyúl, melynek hangja oly végtelent idéz, mint a Duna menti síkságok, Ralf Gauck a rá jellemző slap-technikával idézi egyszerre a bordun és a dob hangját.

A blues-köröket idéző „Direct Contact”-ot mindketten sötétkékre színezik, majd az „A Day in the Hills”-ben Szabó virtuóz módon idézi meg a spanyol klasszikus iskolát. „A Forgotten Feeling” kísérletező kedve után a 12-húros bariton gitár szinte „ezüst kígyóbőrökön” csendül fel a „Snail Wedding”-ben.

Aki a művészekkel tart ebben az orient és occident között megtett úton, nem csak a címadó dal „Daybreak” által idézett, a tágas pusztában történő hangulatos utazásra számíthat. A dombok és rég elhagyott falvak mögött ugyanis vad táncokkal és hangos énekkel várakoznak az ősmagyar törzsek lovasai. Akik azonban nem riadnak vissza tőlük, gazdag jutalmul kapják a titokzatos és gyönyörű hangzatokat.

Mintha egy egész zenekar ülne ott

2010. 11. 23. / Hemsbach

Hemsbach. Mint a villám fénye, úgy előzi meg őket a finom zenét kedvelők körében a hír, hogy vasárnap este koncertet adnak a Max-ban. Két rokonlélek, akik évekkel ezelőtt ismerkedtek meg Wormsban, Ralf Gauck otthonában, ahol Szabót Magyarországból fogadta és ahol egy mély barátság szövődött, melynek most mindannyian örülhetünk. A szimbiózis egyedülálló evvel a kifejező erővel, melyben az akusztikus basszusgitár és a gitár egymást kiegészítik határtalan harmóniáknak adva teret.

Gauck a briliáns szólista

Mindketten brilliáns szólisták, de szerencsére nem elsősorban azok. Amikor Ralf Gauck - akit már többször is kitüntettek a legjobb basszusgitáros és legjobb hangszeres szólista címmel - négyhúros akusztikus basszusgitárján úgy játszik Beatles dalokat, mintha egy egész zenekar ülne a színpadon, a legtöbb basszusgitárját kizárólag kísérőhangszerré degradáló rocker szégyellheti magát.

Szabó Sándor Törökszentmiklósból pedig - engedjék meg, hogy ezt mondjam - egy gitárőrült. Nem elegendő neki ezen az estén az egyszerű hathúros gitár. A kísérletező kedvű Szabó, aki különféle hangolású 12- és 16-húros gitárokon játszik, ezen az estén egy 24-húros bundnélküli lantot szólaltat meg, melynek megigéző hangja oly sokszínű és gazdag, hogy szinte önálló életet él és a mester kezei csak végrehajtóként érintik a két nyakat.

Balladákat, kis zenei költeményeket, élményeket és elbeszéléseket oszt meg velünk hangszerein a két instrumentalista művész a Max kellemes és mélyen csendes, családias légkörében. Szabó szinte félénken anekdotázik egyszer-egyszer a zene közben, többek között a wormsi fákról, hogy ezt követően a basszusgitár megszólalásával megigéződjék az ősz, majd egy pendítéssel lehulljon az utolsó levél is az álomra szenderülő fákról, és felkerekedjen a szél, hogy tovavigye azt.

Ez nem olyan zene, amelyre teli torokból ordítva örjönghetünk. Ezt a zenét csendben élvezzük, már csak azért is, vagy talán pontosan azért, mert Gauck és Szabó ez idáig ismeretlen zenei struktúrákkal ismerteti meg a közönséget. Míg a wormsi basszista csellószerű hangszeréből lassú mély hangokat csal elő, Szabó a gitárja fölött pihen és láthatóan osztozik a szólista örömében - meditatív csend ül az összegyűltekre.

De másképp is láthatjuk őket. A testvérhangszerek párbeszédében a zenei humor néha életre kel és még táncra is perdül amint a burjánzó és pattogó gitárhangot a medve brummogásszerű basszushangok ellenpontozzák. Beképzeltség? Talán. De pont ez a szándék. A két hangszeres a hanggá vált emlékeivel provokálja a közönséget, amely önmaga is átszellemül és legszívesebben maga is ugyanolyan fantáziadús elbeszélésekbe kezdene, mint ők. A csendes figyelem orkánszerű jutalomban részesül, miután megtudhatjuk, hogy a Daybreak című lemezt dedikálják a művészek, majd ezt követően a Max történetében ezidáig legeredetibb befejezést is megélhetjük, amikor is a Norwegian Wood című ismert Beatles szám interpretálása végén a dalt a közönség sorain átvonulva fejezi be Gauck és Szabó.

Kevin Kastning és Dominic Miller Budapesten

2009. szeptember 24. és 28. között Szabó Sándor gitármûvész négy alkalommal, négy különbözõ helyszínen lépett fel két neves külföldi elõadóval közösen
A Vácott, Szegeden, Budapesten és Pécsett megrendezett koncertek az itthon kevésbé ismert, modern akusztikus gitármuzsika népszerûsítését tûzte ki célul. Az 53 éves magyar mûvész immár 30 éve ezen stílus képviselõje, professzionalizmusát a Németországban, az Egyesült Királyságban és az Egyesült Államokban megjelentetett albumai, lelkesedését pedig az általa szervezett koncertkörutak és fesztiválok fémjelzik. Szabó Sándor négy évvel ezelõtt döntött úgy, hogy megszervezi a szóban forgó rendezvényt, amelyre két kollégáját s egyben barátját, az amerikai Kevin Kastninget és a brit Dominic Millert is meginvitálja hazánkba.
Az elsõ, körülbelül háromnegyed órás blokk nyitánya egy gyönyörû és szenvedélyes dal elõadása volt Szabó elõadásában, a Broken Soul, azaz Megtört lélek címmel, a 2007-es Deeper Reality szóló CD-jérõl. Kevin Kastning egy Massachusetts-ben élõ 49 éves, igazán szimpatikus zeneszerzõ, aki kórusmûveket és kamaradarabokat ír, ugyanakkor különleges gitárjátékáról is ismert. Mellesleg a bostoni Berklee School of Music-on végzett, ahol többek között Pat Metheny tanítványa volt. Szabóhoz hasonlóan a 12-húros baritongitár a fõ hangszere, s eddig együtt három lemezt adtak ki Amerikában. A baritongitár általában egy kvinttel lejjebb szól, mint a normál gitár, ennek megfelelõen az ehhez tartozó hangolás: A D G C E A. A Beach Boys, Dave Matthews, John Petrucci és Pat Metheny (One Quiet Night) után így élõben is megismerkedhettünk ezen csodálatos hangszerrel.

A folytatásban Sándor és Kevin négy kompozíciót játszott el duóban, mindegyiket a közelmúltban rögzített és a jövõ évben megjelenõ negyedik albumukról. Az elsõ közösen elõadott, Hermitage címû szerzemény egy érdekes és nyugtalan hangulatot árasztó darab volt. Kevin fõként a monoton alapot játszotta, míg Sándor meggyõzõen szólózott rá. Szabó elmondása szerint nem igen hangzott el még ilyen muzsika hazánkban, sõt még hasonló sem. Igaza volt!
Kevin végig a 12-húros Santa Cruz hangszeren játszott, Sándor viszont néhány dalban váltott a 6- és a 12-húros között. Mindkettõjük játékán érzõdött a klasszikus iskola, a hangszertartásuk és körömmel való pengetésük is ennek volt megfelelõ. Az Improfugue V egy disszonáns, nehezen emészthetõ szerzemény volt, amelyet a szintén vadonatúj Invocation követett. Ez a jó lüktetésû, blues-os darab bõvelkedett a finom és kreatív megoldásokban.
Az Improfugue VI egy középkori lantmuzsikára hasonlító dallammal indult, majd a nóta szétesését követõen egy alternatív megoldás bontakozott ki elõttünk, ezek után jött a frappáns befejezés. Szabó Sándor ismét szólóban játszott el egy mûvet, méghozzá egy igazi sámán-nótát, A varázslók táncát. Az igazán élvezetes kompozíciót és country stílust követõen jött az est sztárvendége, aki közel 50 évesen 20 éve játszik együtt Stinggel.
„Dominic Miller egy muzsikus, aki mellesleg gitáron játszik.”, hangzott el Szabó Sándor felkonfjában. Dom egyórás szóló blokkja egy közel negyedórás, igazi csemegének számító egyveleggel kezdõdött. A Baden / Eclipse / A Day In The Life / Bring On The Night / Lullaby To An Anxious Child / La Boca kombináció új és régi, gyors és lírai, saját és Sting-nótákat, sõt egy igazi meglepetés Beatles-feldolgozást is tartalmazott. A dalok közötti átkötések különösen ötletesek és spontán-hatásúak voltak. Némi lassú intró után következett a különösen szép Do You Want Me, az Eclipse-hez és a La Bocához hasonlóan szintén a First Touch címû 1995-ös albumról, amelyrõl a legtöbb szerzemény elhangzott az est folyamán.

Érdekes volt látni a kontrasztot a két klasszikus gitároshoz képest, hogy Dom mennyire laza volt, ahogyan például a hangszerét tartotta, vagy amint kivillant fekete szerelése alól piros zoknija. :) A folytatásban következett Sting franciául elõadott dala, a La Belle Dame Sans Regrets a Mercury Fallingról, összekötve Johann Sebastian Bach Prestojával, amivel Dominic sajnos elég rendesen megszenvedett. Élt is az önkritikával: „Ne próbáljátok ki otthon! Kurva bonyolult!”.
Gitárosunk hiába készült elõre forgatókönyvvel, az egész eltervezett repertoáron végül a rögtönzés kerekedett felül. A gyönyörû Fields Of Gold a néhai Eve Cassidy-féle verzióban csendült fel egy szál gitáron, majd Dom 19 éves korában Brazíliában töltött élményeirõl és egykori zenetanáráról mesélt, akinek tiszteletére eljátszotta annak egyik szerzeményét. A hamisítatlanul dél-amerikai íz után Miller bizonyítani szeretett volna nekünk és magának, s ismét nekirugaszkodott egy Bach-kompozíciónak.
Az Air On A G String jól sikerült, bár ez egy könnyebb darab a korábban említett Prestonál. A klasszikus Shapes albumtól ekkor elérkeztünk a kortárs Fourth Wallig, amelyrõl a nyitódal, az Argentínában található vízesésrõl elkeresztelt nóta, az Iguazu került terítékre. Ezt követõen három szerzemény következett ismét a First Touch-ról, a Ten Years, amelyet D-re lehangolva adott elõ, Szabó Sándornak dedikálva. Dominic igazán nagyra értékelte a meghívást és csupa szépet és jót mondott Sándorról, Budapestrõl és Magyarországról. „Ha megvásároltok egy CD-met segítetek nekem abban, hogy készítsek egy újabbat. Meg közeledik a feleségem születésnapja. És egy új autó is jól jönne már...”
A Pino Palladinoval közösen írt érzéki February Sun és a kemény Rush Hour zárta a szóló show-t, amelynek végére Szabó is berohant a színpadra, s csatlakozott az elõadáshoz. Érdekes módon, hiányzott a Dominic Miller és Sting által jegyzett Shape Of My Heart a repertoárból. A ráadásban a három gitármûvész közösen adott elõ egy mûvet, amelynek címe Dom szerint igen találó volt, Blind Flying (Vakrepülés), hiszen Sting zenészének itt abszolút improvizálnia kellett. Miller pár mondatban még magasztalta Kastning fantasztikus harmóniáit és zeneszerzõi képességeit is.
Reméljük lesz folytatása az ilyen és ehhez hasonló fantasztikus több állomásos akusztikus koncertkörutaknak a jövõben is, hogy az igényes és meditatív muzsikát kedvelõ maroknyi közönség ismét új élményekkel és lélekben gazdagabban távozhasson!

Szabó Sándor, Kevin Kastning és Dominic Miller Budapesten
-Gerg, gragjazz.blog.hu-
[2009.11.17.]

„Boesser-Ferrari meets friends“ a gitármuzsika prédikátorai

Az õszhajú zenészkülönc Claus Boesser-Ferrari ismét megmutatta miért is kötõdik a neve a húros csúcsteljesítményekhez. Az experimentális gitározás vitathatatlan világbajnoka mellett olyan muvészek léptek még fel a péntek esti nemzetközi gitárkoncerten, mint a magyar jazz- és népzenész Szabó Sándor, a belga Veronique Gillet, aki egyike az akusztikusgitár nemzetközi világában szereplõ kevés hölgynek és a „Folker“ Musikermagazin által méltán „basszuscsodának“ titulált Worms-i négyhúros mûvész, Ralf Gauck. Négy mûvész, akik hangszereik igazi mestereiként léptek fel és lenyûgözõen izgalmas produkcióval ajándékozták meg a közönséget.
Ismét határtalan csodálat övezte Claus Boesser-Ferrarit, amiért sikerült a nemzetközi akusztikusgitár-szcéné legkiválóbb alakjait a Rennstadtba csalnia, hogy azok egy csodálatos koncert estet adhassanak.
Nagyon jó volt a koncert. Már a nyitány is, ahol a négy kivételes mûvész a hangolást követõen, mintegy abból áthajolva, hamarosan egy grandiózus tuttiban érkezett meg igazán a koncert helyszínére. Fantáziadús és sokszínû játék volt, ahol a vastag és komplex megszólalás ellenére jól ki lehettet hallani az egyes hangszereket és motívumokat is.
A mûvészek ezekután különbözõ konstellációkban, illetve szólóban léptek a színpadra, tovább építve a koncert dramaturgiai ívét.
Szabó Sándor, aki a ’80-as évek óta a kreatív akusztikus gitározás atyjának számít saját hazájában, festõi hangszöveteket mutatott a közönségnek. Darabjaiban a témák és az ornamentika sokszor nagyobb szerepet játszottak mint a dallamok, a fülnek bár szokatlan, de kellemes és izgalmas harmóniákban volt gazdag a zenéje. Az átkötésekben igen sármos koncertprofi, kinek virtuóz játékát jólesõen friss hangzás jellemzi, hamarosan nagyon kellemes, családias hangulatot varázsolt a koncerttérbe.
Veronique Gillet mind Szabó Sándor mellett, mind pedig szólóban, nagyon komoly benyomást keltett. Játékában megtalálható a csendes visszafogottságtól egészen a kirobbanó vitalitásig minden. Zenéje legmélyebb értelemben festõi, a részletgazdag hangképek mellett sokszor simogatóan édes dallamokkal ajándékozott meg minket. A belga muvésznõ annak ellenére, hogy számtalan kulturális hatás és inspiráció érte, soha nem adja fel a saját hangját. Finom érzékkel válogatja az idegenbõl idézett elemeket, hangzásokat.
Sokáig kellett várnia a közönségnek Claus Boesser-Ferrarira, aki a koncert második részében játszott. Kezdésként õazonban máris egy igazi meglepetéssel állt elõ. A laudenbachi mûvész egy egészen nosztalgikus, már-már dalszerû darabban indított, melyben helyenként szinte karácsonyi melódiákat is beleérezhetett az ember. A második meglepetést Jutta Glaser jazzénekesnõvel tálalta, akivel az elõzõ évben „Ajoj“ címen közös albumuk is megjelent. Betekintést mutattak egy egészen különleges zenei világba, ahol a kopogtatások és zajok mellett, a néhol szinte operaszerû, de néha gyereksíráshoz is hasonló ének, mély tartalommal bír. A szokatlanságok ezen érdekes mixtúrája lenyûgözte a publikumot is.
A zenei csúcspont egy basszushangszeressel érkezett végül a színpadra. Amit elõször zenei képtelenségnek hinnénk, Ralf Gauck által teljes természetességgel hallgathatunk meg. A worms-i olyan hangokat csalt ki hangszerébõl, melyeket soha nem vártunk volna attól. Áttetszõen szellõs, könnyed, mégis elementárisan vitális játékával varázsolta el a közönséget. Zseniális motívumai, melyek halk hangok közé vannak ékelve, maradéktalanul odaadó hallgatásra ösztönzik a közönséget. Egyszercsak feltûnik egy „Let it be“ amit õhamarosan saját motívumaival szõ át és felold egy következõ zenei motívumban. Pengetett, ütött, tépett, tompított húrok, a tempó és a dinamika tartományának széles oázisában tûnnek fel, majd fokozódnak a végletekig, hogy ezt követõen egy hihetetlen halk, suttogó hangban nyugodjanak meg. Hihetetlen elõadás!
A nemzetközi gitárest ismét megfelelt a neki támasztott magas elvárásoknak. A „Boesser-Ferrari meets friends“-et méltán nevezhetjük továbbra is az akusztikus gitárzene hírvívõjének.

(Erschienen: 19.12.2008) (c) by Matthias H. Werner, Berghaupten. Der Nachdruck, auch der auszugsweise, ist nur mit Genehmigung