|
Kedves Barátaim, követõim,
Bizonyára akad közöttetek olyan
is akinek feltûnt, hogy 2020 tavasza óta nem vagyok aktív
sem a Facebook-on, és a honlapomon sem történtek frissítések.
Ennek oka nem kifejezetten az általános vírus helyzet.
A Facebook immár nem arról szól aminek indult, így
mostanra alkalmatlanná vált, hogy mûvészi értékeket
megoszthassunk rajta. Azt tapasztaltam, hogy a korábbi megosztások
sem a koncerteket, sem a megjelent CD-ket nem támogatták.
Nem jöttek el többen koncertre és senki sem töltötte
le albumaimat, azt nem is említve, hogy CD-t már senki sem
vesz. A honlapom frissítése valójában azért
késett, mert 2020 tavasza óta 8 korábban készült
felvétel is megjelent és 3 új albumot is készítettem,
így ez minden idõmet kitöltötte. Most jutottam
el oda, hogy a frissítés elkészült és
itt megragadnám az alkalmat arra is, hogy elmondjam mi történt
velem kapcsolatban az elmúlt több, mint fél évben.
Azt tapasztalhattátok, hogy a Nemzetközi Akusztikus Gitárzenei
Fesztivál elmaradt. Ezzel nem csak egy év szervezõmunkája
veszett kárba, de mindaz a kapcsolatrendszer is meggyengült,
amivel az a 6-7 helyszín ami minden évben befogadta a koncerteket
más prioritásokra kezdett berendezkedni. Ez hosszú
távon azt is jelentheti, hogy itt vége szakad a 18 éves
hagyománynak.
A jelenlegi helyzet persze nemcsak rossz, hanem jó dolgokat is
hozott. A kényszerû karanténban sokkal több idõt
és figyelmet szentelhettem olyan zenék megalkotására,
amik sokkal idõ igényesebbek, mint akusztikus gitáron
alkotni bármit is. Mindig is szerettem volna úgy zeneszerzõként
létezni, hogy nem köt és kötelez a gitár,
hanem felszabadítom magamban a lehetõségeket. Úgy
éreztem itt az ideje, hogy megalkossam azokat a zenéimet
is, amiknek terveit már évtizedek óta dédelgetem,
de hiányzott az idõ a folyamatos elmélyülésre.
Ez most megadatott. Életmûvem egyik fontos része az
1997-ben elkezdett Echolocation albumsorozat. Errõl több interjúmban
olvashattok. A lényeg az, hogy ez egy hangzási és
zenealkotási koncepció, ahol inkább elektromos gitárokon
játszom, de az sem úgy hangzik a kezemben, mint ahogy az
elektromos gitárt általában ismeritek. Különösnek
hangozhat ez azoknak az akusztikus gitárzene kedvelõ puristáknak,
akik engem 4 évtizede akusztikus gitárosként ismertek
meg. Most azonban kibontakozik egy olyan zenei énem is, ami már
1997 óta, az Echolocation I. album megjelenése óta
tart, folyamatosan alakul és az elmúlt években kezdett
igazán kiteljesedni. Ezt mutatja az Amerikában megjelenõ
Ethereal sorozat, ahol Kevin Kastning a partnerem, valamint az elmúlt
években egyre gyarapodó, az immár a 9. résznél
tartó Echolocation album sorozatom. Mindezek a Spotify-on megtalálhatók,
meghallgathatók. A közelmúltban megjelent albumok készítésérõl,
zenei és hangzási koncepciójáról részletesebben
is olvashattok az Olvasnivalók menüben.
A kényszerû otthonlét arra is jó, hogy az ember
mélyre szálljon önmagában és megpróbálja
megtalálni mindazt ami még IGAZ, mert a külvilág
megrendezett történései már teljesen manipuláltak,
hogy elfedjék az igaz történéseket, olyanokat
amik nem tartozhatnak ránk emberekre. Amikor az egész világon,
de különösen itt Hazánkban, ahol kultúra
elsivatagosodását közvetlenül tapasztalhatjuk,
felvetõdik a kérdés, hogy mi mûvészek
kinek alkossunk egyáltalán. Úgy alkotni, hogy ez
anyagi egzisztenciát is jelenthessen már csak ipari paraméterek
mentén lehetséges, de lassan ez is múlt idõbe
tehetõ. Ebben a globális elsivatagodásban hová
lesz a mûvész és a mûvészet? Minden nap
az a kérdés gyötör, hogy vajon mennyire vagyok
fontos a világnak a mûvészetemmel. Azt látván,
hogy elfogy az érdeklõdõ, a zenét mélyen
átélni akaró közönség, akinek még
jelent valamit a zene szakralitása és még érti
azt a fajta zenei nyelvet, ami jócskán túl mutat
az egyszerû szórakoztatni akaráson.
Kinek játsszak, kinek gyakoroljak, kinek komponáljak? Nos
elsõre csupán egy dolog jut eszembe, önmagamnak. Valójában
eddig is ezt folytattam, és sok vád is ért érte,
bár figyelmen kívül hagytam, ugyanis számomra
a zene nem a szórakoztatás eszköze, sosem volt az.
Még magamat sem akartam vele szórakoztatni, nemhogy másokat.
Nekem a zene nem hobbi, nem idõtöltés, hanem életmód,
sõt maga az élet. Ha így állunk akkor az életem
értelmét kell most keresnem. Ebben a keresésben felvillant
egy fénysugár.
A Teremtõ tudat részei vagyunk mindannyian, akár
tudunk róla, akár nem. A zenét azért kaptuk,
hogy a mi tudati szintünkrõl legyen egy kommunikációs
csatornánk a mindent átható Teremtõ tudattal.
Ezen keresztül jönnek tõle a zenei intuíciók,
és hallgatóinkon keresztül ezen a transzcendens útvonalon
térnek vissza hozzá élményeink is. Tehát,
ha magamnak zenélek, akkor közvetlenül a Teremtõnek
zenélek, közvetlenül hozzá imádkozom. Ebben
a rosszban talán az is egy jó, hogy végre még
ha kényszerûen is, de közvetlenül szólíthatjuk
meg a Teremtõt és egy bensõségesebb viszonyt
alakíthatunk ki magunkban vele, ami ugyan az, hiszen részei
vagyunk. Ez a felismerés reményt adott a szellemi túlélésre.
Nos, ennek a felismerésnek az is egyik hozománya, hogy mûvészként
nincs vesztenivalóm, szabad vagyok, nem vagyok kiszolgáló
dolgozó zenész, nem kötnek kulturális dogmák,
trendek, kívül érzem magam a tömegeket manipuláló
erõterektõl. Ennek a felszabadító érzésnek
eredményeként fél év alatt 3 albumot alkottam
az Echolocation VII-VIII és IX-et.
Amikor e sorokat írom, akkor a VII és a VIII már
megjelentek és meghallgathatók, letölthetõk.
A IX mindössze néhány napja készült el
és reményeim szerint még ez évben kijön.
Kicsit úgy érzem magam, mint Noé aki tudja, hogy
a legfontosabb dolgokat át kell mentenie a bárkáján.
Tudom, az életidõ mindenkinek a legszentebb erõforrása.
Nem mindegy mivel töltjük el. Ezért nem ajánlhatom
bárkinek, mindenkinek, hogy a zeném meghallgatásával
töltse drága életidejét. Nem is biztos, hogy
a magasra feltornázott ingerküszöböket egyáltalán
átütné ez az elcsendesülésre biztató
muzsika. Ez nem mindenkinek és nem bárkinek szóló
zene, elsõsorban magamnak, így a Teremtõnek és
kinek kinek döntése szerint annak, aki képes hozni
némi szellemi áldozatot és adózni a drága
életidejébõl, hogy meghallgassa. Mindezért
hála a magam és a Teremtõ nevében is.
Szabó Sándor
Vác, 2020. November 19.
|