Sándor Szabó

Megjelent az Audio Magazin 2001 nyári számában

REJTETT ÚTON

Szabó Sándor gitármûvész, hangmérnök, zenetanár. Hat éve jobbára egyedül készíti különleges gitár-felvételeit, sõt egy zenei mûfaj egyedüli képviselõje Magyarországon. Ennek dacára nevét alig ismerik itthon; és akik ismerik is, mûvészetének egyediségét leginkább speciális 16 húros hangszerével azonosítják. Külföldön viszont a mûfaj, az akusztikus gitárzene legrangosabb fórumainak elismert személyisége. Legutóbb megjelent Földközelség címû lemeze kiforrott zenei és szellemi koncepció alapján fogant, a világért, a természetért aggódó, annak cáfolhatatlan törvényszerûségeire mutató mûvészi megnyilatkozás.

Mindezek emberi hátterét próbálja megvilágítani az alábbi beszélgetés.

- Az Echolocation címû zenéd után kissé meglepõdtem azon, hogy a legújabb opus, a Földközelség mennyire egyszerû, érthetõ – mondanám könnyû – zene; ha nem jelentene valami egészen mást ez a fogalom. Tehát az új anyag kevésbé kelt olyan mélységesen artisztikus benyomást, mint az elõzõ munkáid. Ezt tapasztalva meg kell kérdeznem tõled: hol jelölnéd ki a saját zenéd mûfaji, vagy akár lélektani határait?

- Az új lemezen lévõ zene valóban könnyedebben hallgatható. Ez az észrevételed teljesen helytálló. Viszont ez nálam nem egy koncepcionális törekvés eredménye, inkább úgy mondanám: egy út, melynek ez egy állomása.

Kicsit ezoterikusan közelítve a kérdést – mint részemrõl mindent –, tudnod kell, hogy a pályámból tíz évet a tiszta, szabad improvizáció jegyében töltöttem el. Ebben az idõszakban is készítettem néhány lemezt; például a SzaMaBa tisztán improvizált zene volt – bár ezt nem tudja senki –, de késõbb, a szólópályám kezdetén Németországban, az Alexandrira címû lemezem elkészítésekor is végig improvizáltam.

Tehát számomra a zenélés belsõ kényszer, melynek lényegét, saját entitásom részeként, és a zene különbözõ aspektusai szerint is meg kell tapasztalnom. Ha valaki azt kérdezi tõlem, miért zenélek, azt mondom: mert zenélnem kell. Nem azért, hogy pénzt keressek, nem azért, hogy sztár legyek, hanem mert belsõ késztetésem van rá – ez ellen nincs mit, és nem is akarok tenni.

A szabad improvizációban tapasztaltam meg a végtelen lehetõségeket, most pedig a strukturáltság is érdekel; amikor egyetlen húr megpendítése is a tiszta gyönyörûség ígéretét jelenti. Volt olyan idõszakom, amikor csak atonális kifejezésekben tudtam elképzelni a mondandómat, most viszont õsi népdalok által ihletett, egyszerû diatonikus füzérekkel építem körül a témát, azokat rendezem kompozícióba. Ez hallható a Földközelség címû lemezen.

Viszont a kérdésedre, mely szerint hol jelölném meg a határokat, csak azt mondhatom: én nem gondolkodom határokban, csak a zenében, és az abból merített tapasztalásban.

- Tehát például a minimál-zene ugyanúgy belefér a mûvészetedbe, mint a legbonyolultabb atonális dolgok.

- Abszolút mértékben. A minimál-zenész is egy kifejezési lehetõséget, egy zenei aspektust feszeget, ami engem is érdekel. Sõt – meg fogsz lepõdni – engem a computer-zenész kíváncsisága is izgat, aki az univerzumban fellelhetõ hangok végtelen sokaságából is kompozíciókat képes formálni.

- Az akuzmatikus zenére gondolsz?

- Igen, magam is kacérkodom vele. Az Echolocationnrara terveztem is néhány akuzmatikus részt, de attól tartottam, nem lesz elég egységes a produkció, és emiatt inkább kihagytam.

- Vannak partnerek manapság az effajta nehéz kalandokra?

- A kortárs zenének ez a területe ugyanolyan periférikus, mint az én utam, vagyis az akusztikus gitárzene – de biztosan lennének vállalkozó kedvûek ehhez is.

Egyébként a SzaMaBával eltöltött tíz év nagyon fontos és termékeny idõszak volt számomra. Amióta ennek vége lett, elkezdtem kacsintgatni a jazzen kívüli világra. Továbbra is nagyon szeretem az improvizációt és a jazzt, viszont észrevettem – mivel imádom a gitárt, mint lehetõséget –, hogy zseniális névtelen gitárosok fantasztikus dolgokat mûvelnek ezzel a hangszerrel. Õk csak úgy vannak a világban, és minden tekintetben több és mélyebb zenét tudnak, mint némelyik ismert sztár. Nem tudom szerencsés-e stílusnak nevezni, amit ezek az ismeretlen zenészek játszanak, de nagyon sok, a jazzen túli, illetve az akusztikus gitáron elõadott jazzt is csupán egy aspektusként magába foglaló káprázatos zenékre képesek. 

- Egy kicsit marasztalnálak még a szabad improvizáció-témánál. Érdekelne, hogy rögtönzés közben mi motivál; ráismersz egy zenei gondolatra, és megpróbálod mások számára is értelmezhetõvé tenni, vagy pedig egy természetes, spontán, esetleg ösztönös megnyilvánulásról van szó részedrõl? Mert mást gondol az improvizációról az a muzsikus, aki free jazzt játszik, és mást az, aki egy adott témára nagyon tudatosan, a maga választotta zenei nyelven, vagy stílusban nyilvánosan komponál.

- Köszönöm a kérdést; 15 éve várok hasonlóra. Tehát, hogy valami mentén-e, vagy teljesen kötetlenül… nos, én alkalmazom mind a két módszert. Vannak különbözõ free stílusok, melyek a punkhoz hasonlóan nem az univerzumból merítve akarnak valamit közölni, hanem a lázadás, vagy csak az exhibicionizmus szintjén. Sokszor ennyi is nagyon erõs, ami a hatását illeti, de nem biztos, hogy van is mögötte valami.

Én azt vallom a zenérõl, hogy az tõlünk függetlenül létezik. A zene a természet, az univerzum megnyilatkozása, mely választ ad arra a kérdésre, hogy mi a célja velünk, az élettel, a világgal. És az is kiderül ezekbõl a megnyilatkozásokból, hogy milyen egyetemes szándék van a hangok, a zene mögött, és hogy tudnunk kell azokat értelmezni. Tehát nem önmagáért való dolgokról van szó; korábban feltételeztem, most pedig intuitíve tudom, hogy a zene a természet része.

Amikor a kezembe veszem a hangszert, és belsõ késztetés alapján játszom, amit játszanom kell, egészen más mentális állapotba kerülök. Olyankor megszûnik az idõ, nem tudom kik vannak körülöttem, valamilyen tudaton túli állapot lesz úrrá rajtam, ami nagyon jó. Ezt a narkotikus állapothoz hasonló érzést próbálom minden alkalommal megidézni. Valószínûleg emiatt van egyfajta állandó gitármániám, ami azt jelenti, hogy ha egy nap nincs a kezemben, rettenetesen feszült vagyok.

A zene az emberiség, a civilizáció õstudásának része, vagyis ennek a tudásnak a közelébe kerülhet az, aki zenél. Amikor John Coltrane felvette a szaxofont, vagy Davis a trombitát és improvizálni kezdtek, nem tettek mást, mint rácsatlakoztak erre a kezdetekig visszavezethetõ energiára-folyamra. Így jelenhet meg, manifesztálódhat bárkinek a hangszeres játéka manapság, és én is ezt csinálom. Ha komponálok, az is az improvizációból ered; nálam a kompozíció egy végtelen folyamatból kimetszett rész tudatos megformálása.

- Az eddigiek alapján egyre világosabb számomra, melyek azok a fõerõk, alaptörvények, melyek mentén zenévé transzponálod emberi lényegedet. Ezek után az is érdekelne, hogy alkotó zenészként – vagy mint természeti médium – hogyan viszonyulsz a másik emberhez; legyen az partner, vagy egyszerûen csak befogadója a zenédnek.

- Szeretem az embereket. Bizonyos tekintetben roppant szigorú vagyok, a partnereket illetõen. Például nem szeretek haknizni. Elõfordult olyasmi is, hogy csupán azért hívtak meg egy produkcióba, mert van autóm és tudok vezetni. Nagyon bántott a dolog; a szituáció, nem az ember, aki erre kényszerült, hogy ezt a helyzetet képviselje. Azt nyilván nem volt nehéz észrevennem, hogy körülöttem gyakorlatilag majdnem mindenki haknizik – kényszerpályán, mert pénzt kell keresni. Nem akarom bántani õket, érthetõk az indokaik, sõt többségük profi zenész, de nem mernek kockázatot vállalni. A profizmus és a zenélés kockázata fordítottan aránylik egymáshoz. A jelenségnek van még egy olyan következménye is, hogy a profi muzsikusok egy idõ után elvesztik a szabadságukat – elsõsorban mûvészi, szellemi értelemben; akár a zenei alkotóerõ vagy intuíció is eltûnhet ilyenkor.

- Van egy olyan gyanúm, hogy ebben az interjúban te egy magányos hõs benyomását fogod kelteni az olvasóban. Vállalod?

- Persze hogy vállalom; az egész életem errõl szól.

- …és nem sokkal nehezebb így?

- …de miért legyen könnyû? Ha mindent könnyen elérek unalmas az élet. Nem vagyok sem mazochista, sem aszkéta, csak felismertem a spiritualitás törvényét magam számára: nekem az a dolgom, hogy rejtett utakat találjak. Csak magamra, az intuíciómra számíthatok. A külsõ körülményeket amennyire lehet, kizárom, hogy ne azok súgják nekem, hogy mi az én utam, hanem a saját belsõ entitásom.

- Az embereknél maradva kérdés továbbra is, hogy mennyire számít neked a hallgató? Azt sohasem lehet tudni elõre, hogy milyen pillanatban találod az egyes embert, aki a zenédet hallgatja, továbbá az sem lehet mindegy, hogy milyen érzékenységet célzol meg: érzékei, szellemi, vagy valami másfajta membrán rezonál a zenédre, akarod-e kimozdítani a lelkiállapotokat, esetleg tudatos katarzis-élményre törekszel?

- Ezt a kérdést is köszönöm; mert eddig nem nagyon feszegette senkit.

Tudatosan nem közelítek a közönség felé, de ahhoz, hogy ennek az oka érthetõ legyen, egy kicsit távolabbról kell kezdenem a választ.

Ahogy a világegyetemben minden energia körforgásban van, úgy a zene is. Mondjuk, kapsz egy inspirációt az univerzumtól, ez átjár téged, és hallhatóvá válik a hangszered által. Az emberek ezt meghallgatják, utat talál a lelkükhöz is, amely viszont már egy olyan dimenzió, mely rokon azzal az energiaforrással, ahonnan az egész folyamat elindult. Tehát a zene egyfajta transzcendens kört ír le. Amikor játszom, ennek az egy dolognak vagyok tudatában. Abban bízom, hogy beavatott vagyok, akinek helyes intuícióik segítenek abban, hogy a zenéje valamennyi – általad sorolt – szempontnak megfeleljen: érzelmi, hangulati, néha fizikai hatások tekintetében egyaránt. Nem akarom manipulálni az embereket, csak egy eszköze, egy médiuma vagyok a körforgásnak, amirõl korábban beszéltem. És a közönséget szeretem, a tömeget nem; az egy formátlan dolog. A közönség egy hullámhosszra tud kerülni az elõadóval, miáltal a körforgás nélkülözhetetlen pólusává válik.

- Az irányultságodból nagyon komoly szellemi háttér, erõforrás létezésére lehet következtetni… Egyszerûbben is kérdezhetném: mit szoktál olvasni?

- Számomra ez a kérdés majdnem az intim szférámat érinti, de elismerem, hogy hozzátartozik mindahhoz, amit eddig mondtam.

Sok tíz évvel ezelõtt egy reggel arra a felismerésre ébredtem föl, hogy semmi sem igazi, minden, amit érzékelek, csak viszonylagos, látszat. Alapkérdések kezdtek izgatni, mint például: mi a célja az univerzumnak velünk, az élettel, a tudattal? Persze akkor nem találtam választ a kérdéseimre. Akik vallásos nevelésben nõnek fel, általában az egyszerû, megbízható válaszokat is készen kapják az élet nagy kérdéseihez. Ezekkel a válaszokkal le lehet élni egy egész életet megnyugodva anélkül, hogy megtapasztalnánk valamit. Csakhogy én arra kezdtem rájönni, hogy az eltelt kétezer év alatt a világ annyit változott, hogy ma már egy másfajta én-kép és másfajta Isten-kép adhat csak megnyugtató választ az ember kételyeire. Ez persze azt is jelenti, hogy más képünk kell hogy legyen a valóságról is.

Ilyen gondolatok közepette hívta fel a figyelmemet valaki Hamvas Béla Láthatatlan történet címû könyvére. Az ebbõl áradó szellemi áramlatot hamarosan egyre jobban a sajátomnak kezdtem érezni. Éppen erre az idõszakra esett, hogy Szabados Györggyel megismerkedtünk.

- …már majdnem rákérdeztem.

- Azt hiszem most már túlzás nélkül kijelenthetem, hogy Szabadosnak köszönhetem a legtöbbet, ami a saját zenei és szellemi utam megtalálását illeti – õ a mesterem.

Késõbb még sok-sok, fõleg ezoterikus gondolatokat közvetítõ író könyvét találtam fontosnak, mint: James Redfield, Richard Bach, Janeim Roberts, Thorwald Dethlefsen, Neale Donald Walsch, Richard Bach.

Roberts, Andy G. Wosh… EElkerülhetetlen, hogy az ember ne olvassa el a Szentírást, és ne olvasson bizonyos dolgokat a pszichológiát, például Donald Dethlepsen, vagy C. G. Jung könyveit is. A pszichológiában a tisztánlátás lehetõsége vonz, ami még csaka lehetõség szintjén tart. Régóta törekszem arra, hogy minél több ponton találjak összefüggést õsi mitológiák, hindu teremtésmítoszok, valamint a mai kvantumfizika és lélektan legújabb felfedezései között. Úgy gondolom, akár a befogható valóságban is létezõ közös pontokkal együtt jelenthet mindez kétségtelen bizonyítékot arra, hogy létezik egy egységes viszonyítási rend, ami igaz.

Egyébként abszolút igazságok nincsenek, mert minden változik és semmi sem az, ami.

De ebben ne mélyedjünk el, mert ez a tudatunk és a gondolkodásunk határáig is vezethet….

Ezért nagyon jó muzsikálni. Debussy ezt így fogalmazta meg: aholmikor a szavak hatalma véget ér, ott kezdõdik a zene.

- Szenteljünk néhány szót a valóságnak is! Hogyan dolgozol, és milyen lehetõségeid vannak ahhoz, hogy a zenéd másokhoz is eljusson?

- Egy felöl nagyon boldog és elégedett vagyok, mert az elmúlt tíz évben sikerült egy nagyon profi digitális stúdiót az otthonomba varázsolni. Tehát a CD-imet akkor és úgy veszem fel, ahogy akarom, és addig, amíg úgy nem érzem, hogy tökéletes. Ez a technikai és mûvészi függetlenség persze rengeteg áldozatot kívánt, de most valóban nem vagyok kiszolgáltatva senkinek.

A kérdés második felére válaszolva pedig az a szerencse ért, hogy hat évvel ezelõtt a német Acoustickustik Music Misic Records megtalált. Azóta a harmadik szólólemezemet készítettem, mely ennek a kiadónak a gondozásában szerte a világon megjelenik. Itthon kevésbé ismernek; mindig be kell mutatkoznom, amirõl én is tehetek, de valójában emiatt senki sem hibáztatható. A lemezeim itthoni publicitásáról elég, ha annyit mondok: választ sem szoktam kapni, ha küldök egy CD-t valahová. Viszont itthoni koncertjeimen a közönséggel nagyon könnyen egy hullámhosszra tudunk kerülni.

Õsszel pedig egy húsz állomást érintõ amerikai koncert-turné résztvevõje leszek, egy ottani zenekar meghívásának eleget téve, majd Kanadában lesz hasonló programom.

- Van-e valami, amit nagyon szeretnél? Olyan igazi, nagy álomra gondolok.

- Szeretném, ha egyszer Magyarországon, egy gitárfesztivál keretein belül megmutathatnám, hogy az akusztikus gitározás hol tart ma a világon. Ugyanis itthon ez szinte ismeretlen dolog. Néhány híres sztár nevén kívül senkirõl nem tudnak az emberek idehaza, pedig van egy fantasztikus mûfaj, mely a sztárok által képviselt ismertebb mûfajokat is magába olvasztotta – a jazztõl a legkülönbözõbb népzenéken át a klasszikus gitározásig. Ide értem természetesen a saját zenémet is, amellyel itthon egyelõre nem tudnak mit kezdeni.

Egy ilyen rendezvényre szeretném elhozni a kollégáimat, a legpregnánsabb, a legjobb akusztikus gitárosokat a világ legkülönbözõbb tájairól – amiatt is, hogy kiderüljön végre mi az az "õrültség", amit egyedül képviselek ebben az országban.

Matisz László