Sándor Szabó

Visszaemlékezésem a Mesterre, Szabados Györgyre 

 Prológus 

Amikor valaki eltávozik közülünk, a gyász égetõ sokkja után jön egy semmihez nem hasonlítható hiány érzés. A nap minden órájában képes elõjönni és átjárja a lélek minden zugát. Immár 5 éve hogy eltávozott a Mester és hírének hallatán akkor összeomlott bennem mindaz, amit évtizedeken át tervezgettem, amirõl titkon álmodoztam. Ez a hiányérzet nem szûnt, sõt mára életem részévé vált. A minap egy Szabados Györgyrõl szóló film vetítése közben újra elhatalmasodott rajtam az a hiány, a visszafordíthatatlanság elmét próbáló tudata és felhozott sok sok személyes élményfoszlányt. Aznap éjjel elhatároztam, hogy kiírom magamból Szabados Mesterrel kapcsolatos emlékeimet, amit nem pszichológiai okokból, sokkal inkább annak okán teszem, hogy áttekintsem magamban mindazt, amit tõle kaptam és rendbe foglaljam a bennem élõ emlékeket, gondolatait és inspirációit. Nem is gondoltam, hogy ebbõl egy heteken hónapokon átívelõ visszatekintés lesz, amiben az volt a csodálatos, hogy minél inkább kutattam az elmémben, annál mélyebbre jutottam és lassan olyan részletességgel idéztem fel magamban az élményeket, hogy szinte hallottam a Mester hangját.
            Valamikor 1972 tájékán még középiskolásként hallottam róla elõször egy korombeli sráctól, aki fanatikus lemez gyüjtõként minden idehaza kapható jazz lemezt megszerzett. Tõle hallottam elõször a legendás Sírius együttesrõl és persze Szabados Györgyrõl is. Különösen nagy hatást gyakorolt rám az a hír, hogy a San Sebastiáni Jazz fesztiválon a Szabados Kvintett free jazz kategóriában elnyerte a fesztivál nagydíját. Ekkor azt gondoltam, hogy csak egy hatalmas tudású, kiválasztott ember tehet ekkora csodát ott messze földön. 1975-ben jelent meg Szabados György Esküvõ címû albuma.
Törökszentmiklóson, ahol felnõttem a korombeli zenerajongók idõnként összejöttek és lejátszották az új lemezeiket szûk körû házi összejöveteleken. Egyszer az ismerõsöm külön megkeresett, hogy van egy nagyon érdekes új lemeze, amit bizonyára nem is hallottam még, mert aznap hozta el a boltból. Akkor ugyanis nekem még lemezjátszóm sem volt csak egy öreg magnóm. Én is egy ilyen alkalommal hallottam elõször az Esküvõt és éreztem, hogy van benne valami mágikus erõ, ami még a rock zenéhez szokott iskolatárasaimat is képes rabul ejteni. Abban az idõben jómagam is a progresszív rock bûvöletében éltem, de már sok jazz zenét is hallgattam akkoriban. Azt éreztem, hogy Szabados György zenéje teljesen más, az addig hallottakhoz képest, van benne valami elfeledett, idõkön túli, de most hatalmas intenzitással elõtörõ õserõ, amit elõtte még soha nem éreztem ki egyetlen zenébõl sem. Akkor vált világossá bennem, hogy a zenében érezhetõ õserõt nem a hangerõ hordozza, hanem a hangok között élõ mágikus Rend, aminek titkaiba akkor még nem láthattam bele. Innentõl számomra Szabados személye a titkok személye, zenéje a titkok zenéje volt.

Az elsõ találkozás

Valamikor a nyolcvanas évek elején láthattam õt elõször egy szolnoki koncerten. Nagy élmény volt elõször hallani játékát élõben és különösen a preparált zongorán játszott muzsikája bûvölt el. Akkor játszotta A szent Fõnixmadár dürrögései c. darabot is. A koncert után megkerestem és bemutatkoztam. Mondtam neki, hogy sok sok kérdésem lenne a zenérõl, az improvizációról, annak lélektanáról, mert ahol én élek (Törökszentmiklóson) oda csak kerülõ utakon jutnak el az információk és a zenék, így sok sok mindentõl el vagyok szigetelve. Tetszett neki a kíváncsiságom és õ maga javasolta, hogy írjam le a kérdéseimet egy levélben. Készségesen megadta a levélcímét és még aznap éjjel meg is írtam neki az elsõ levelemet benne a kérdéseimmel. Levelemben beavattam egy nagyon személyes álmomba is, és bár nem volt zenei tárgyú a kérdés, mégis akartam tõle hallani mit gondol róla. Abban az idõben gyakran álmodtam azt, hogy tudok repülni. Gyakorlatilag bármikor, amikor akartam. Kezdetben csak valamiféle rémálom végén menekülésként, de valamiként ráéreztem, hogy mit kell tennem, hogy repülhessek. Álmomban lankás domboldalakon próbálgattam a földtõl való elemelkedést és gyakran sikerült szabadon vitorláztam, magam sem tudom hogyan. Ez az érzés nagyon erõsen kötõdött a zenében az improvizáció közben megélt lebegés érzethez, amit én transzcendens levitációnak neveztem el a magam számára. Ehhez bizonyára hozzájárult az egész életemen átívelõ repülés és repülõ eszközök iránti szeretetem és annak hiánya is, mert hogy a zene miatt abbahagytam a vitorlázó repülést középiskolás koromban. Volt azonban egy sokkal mélyebbrõl jövõ, az álmaimban feltörõ vágy, amirõl azt gondoltam, hogy ez az ember kollektív tudattalanjában eltemetett emlék arról a valaha meglévõ képességérõl, hogy valóban tudtunk is repülni valamikor, vagy a madarak és az emberek között van egy idõk kezdete óta fennálló misztikus, titkos kapcsolat. Az álmaim azt sejttették velem, hogy az ember lehetõségei végtelenek. Azzal a wittgensteini gondolattal próbáltam összefüggésbe hozni, miszerint minden ami elgondolható az lehetséges is.
Legnagyobb meglepetésemre pár hét múlva kaptam egy 6 oldalas válasz levelet, benne akkor még számomra felfoghatatlan, a zene, az emberi lélek és a kozmosz összefüggéseire vonatkozó válaszokkal, azonban ettõl még inkább azt éreztem beavatott valami nagy titokba. Már önmagában az a tudat is mámorító volt, hogy ez a nagy Ember ennyi idõt szánt rám a válaszlevelével. Bizonyára érdekesnek találta a manapság okkult témának tûnõ repüléssel kapcsolatos akkori elgondolásomat, de erre csak szûkszavúan reagált, miszerint csupán nem kiélt vágyaim jelennek meg az álmaimban. Számtalanszor elolvastam, már csupán azért is muszáj volt, mert az írása olyan volt mint a doktoroké, csak õk maguk egymásközt tudják elolvasni. Persze ráhibáztam, mert késõbb tudtam meg, hogy õ valójában praktizáló orvos. Volt még egy késõbbi levélváltásunk is közvetlenül azután, hogy egyik sikondai jazz tábori koncerten ugyanazon az estén léptünk fel. Akkor játszottunk elõször Grencsó Istvánnal és Major Balázzsal trióban. Szabados hallott és látott minket és nagyon hasznos tanácsai voltak. Ezt követõ levelével együtt kaptam tõle egy kazettát, amin közép-ázsiai makám zene volt egy akkor számomra még ismeretlen húros hangszeren (dutar). Még mindig elõttem van az írása, amiben azt javasolta: „- Sándor, a zenédben tekints kelet felé, neked ott van a forrásod. Amit ma a gitáron játszol ez csak a kezdet, csak egy ugródeszka egy tágasabb világ felé.” Ez számomra felbecsülhetetlen
bátorítás volt, hiszen akkor már tudtam, hogy a keleti zene lényem másik felébõl jön és vezet valahová. Õ erre ráérzett. Sokat hallgattam azt a kazettát és teljesen beleszerettem a makám zenébe, ennek hatására kezdtem el szisztematikusan kutatni a keleti zenét és gyûjteni mindenféle keleti zene felvételeket.
Idõközben több turnét is lebonyolítottunk Grencsóval és Major Balázzsal trióban. István sokat mesélt arról, hogy rendszeresen meglátogatják Szabadost Nagymaroson és csak beszélgetnek, hallgatják a Mester gondolatait. Egy idõ után ebbõl az ismeretségbõl aztán zenei együttmûködés lett, mert nemsokára Szabados a fiatal, a szabad zenére nyitott és fogékony zenészekbõl megalapította a MAKUZ-t. Akkor úgy éreztem, hogy mindenki, aki vele játszhat az beavatottá, a titkok ismerõjévé válik. Sajnáltam, hogy távol vagyok fizikailag is zektõl a lehetõségektõl. Még ha a közelükben lettem volna is, volt egy áthidalhatatlan akadály. Szabados zenei ideálja a fekete zenében gyökerezett, az afrikai õserõben fogant szabadság vágyban, ami a free jazzben jutott legerõteljesebben kifejezésre. Ebbe sehogyan sem illett a gitár csöndes intimitása, de különösen nem halksága, ami teljesen alkalmatlanná tette volna akár csak egy zongora duóra is. Nem véletlen, hogy a gitár éppen a csekély hangereje miatt nem lett tagja a nyugati típusú nagyzenekaroknak, ezért zeneirodalma is elkülönült és egy önálló zenei világgá vált. Úgy is mondhatnám perifériára került. A klasszikus eneirodalomban azért nem írtak darabot zongora/klasszikus gitár duóra, mert akusztikusan nem mûködik együtt a két hangszer, de arról sincs is tudomásom, hogy Szabados valaha is játszott volna gitárossal.

A Kassák Klubban

            A nyolcvanas évek közepén már teljesen a Szabados szellemiségének hatása alatt és
bûvöletében éltem. Megalakítottam az Alföldi Szabadzene Alkotómûhelye nevû gitár triót Bakondi
Andrással és Bagi Lászlóval. Mindketten a tanítványaim voltak és összejöveteleink nagy részében
szabadon improvizáltunk különféle instrukciók szem elõtt tartásával. Azzal a belsõ igényességgel
improvizáltunk, hogy az eredmény a megkomponáltság érzetét adja. Ily módon együtt gyakorolva
tanultuk a szabad zenélést. A gyakorlás nem csak a hangszeres gyakorlásból állt, hanem mentálisan is gyakoroltunk. Ennek lényege az volt, hogy képesek legyünk belülre és egymásra is figyelni és a zene szabad folyásának útjába álló lelki akadályokat elhárítani. Ezzel párhuzamosan a zene elméletében, összhangzattanában mélyedtünk el. Ettõl az idõtõl kezdve Bartók összhangzattana rendkívül fontossá vált számomra. Egy idõ után kezdett kialakulni közöttünk egy nagyon érzékeny, szinte telepatikus zenei kapcsolat. Beszéltem errõl Szabadosnak és meghívott minket a Kassák Klubba, ahol akkor rendszeresen játszott a MAKUZ. Nagy megtiszteltetésnek éreztük szabadon improvizált zenével bemutatkozni ebben a rangos mûvészi improvizációs mûhelyben. Ebben a körben mindenki ismert mindenkit, így hamar feltûnt, ha a terem végébe ismeretlen, furcsa zárkózott alakok is beültek. Tudtuk hogy õket az akkori hatalom küldte oda megfigyelõnek, de mi erre rá sem hederítettünk. Valamiféle mágikus együttlét volt és azt az intenzív jelenlét érzetünket nem tudták még az idegen megfigyelõk sem megzavarni. Valaki fel is hívta a figyelmemet: „- Ha egyszer a Kassák Klubban Szabados improvizatív zenei mûhelyében játszol, akkor onnantól kezdve egészen biztosan lesz egy ügyaktád, amibe mindent feljegyeznek életed végéig.”  Ez persze nem lepett meg, hiszen egy ilyen világban nõttünk fel. – Sebaj, én legalább biztosan tudom, hogy nem én vagyok az ellenség! Nem én rettegek, hanem õk, az figyel ennyire, aki fél!” – mondtam, és ezt ma is így gondolom.
 
Hamvas szellemisége 

Szabados zenéjében elmélyülve lassan kezdtem érezni, hogy viszonyom a gitárral és a zenével is kezd megváltozni. Egyrészt rájöttem, hogy a zene bennem van és nem a külvilágban. Minden, ami a külvilágban mint zene megérint és elragad, az csupán a bennem lévõ potencialitás külvilági visszaigazolódása és visszatükrözõdése. Ez a felismerés arra késztetett, hogy abba hagyjam a híres, ismert, divatos gitárosok figyelését, hallgatását helyette kizárólag saját magam belsõ világában kell megtalálnom és felhoznom a zenét. Egy ilyen felismerés szükségszerûen egyfajta „beavatási halált” jelentett. Örökre elhagyni egy biztos régit egy ismeretlen új helyett. Ez az állapot egy különös belsõ magánnyal is együtt jár. A vidéki kulturális elszigeteltség, a valahová tartozás törekvésének kirekesztésekkel nehezített útja szellemi válságot okozott bennem. Krulik Zoltán barátomnak egy alkalommal kitártam magányomat és erre õ azt javasolta, hogy meg kellene ismernem Hamvas Béla írásait, gondolatait és onnantól más lesz a világ, beavat valami nyilvánvaló titokba és utána mindenre másként fogok tekinteni. Elolvastam hát a Láthatatlan történet címû esszé kötetet és benne ráismertem sok Szabadostól hallott gondolatra, és valójában ez segített akkori szellemi válságomból kilábalni. Így kezdõdött a nyolcvanas évek vége felé a Hamvas által sugallt metafizikai szemlélet kiterjedése a zenémre és a gondolkodásomra.  Az új szemlélettõl egyszeriben más lett számomra a világ, bátor és felszabadult lettem, és éreztem nem lehet vesztenivalóm. Elmélkedéseim során gyakran átéltem a bennem szunnyadó potencialitás végtelenségét és ez hatalmas erõt adott a zenéhez. Hamvast olvasva az ember mindig felteszi magában a kérdést, hogy vajon mi ad hitelt a gondolatainak? Hol van rá példa, hogy gondolatai termékeny földbe találva valahol kivirágzanak? Ezekre a kérdésekre végül a Mesterrel való ismeretségem adott választ. Szabados György számos interjút adott, de távolról sem annyit, amennyit kellett volna adnia. Ezekben gyakran idézte fel Hamvas Béla gondolatait és alkalmazta saját zenei lényének és ideáljának igazolásához. Ezzel megteremtõdött közöttünk az a szellemi híd, amin egymás között felvetõdõ
gondolataink oda vissza tudtak közlekedni. A mindenféle válságot átélõ entitás természetéhez tartozik akár az egyén, akár a társadalom szintjén, hogy egy adott avatottsági szinten, egy adott pillanattól kezdve öntudatlanul is megpróbálja magát egy más aradigmából elgondolni és onnan szemlélõdve igyekszik válaszokat keresni a problémákra. Ez valószínûleg a tudat és a kollektív tudattalan intuitív mentõöve. Ilyen konstans szellemi válság közepette bukkant fel Hamvas az egyének tudatában és ebbõl adódóan a magyar társadalom tudatában is. A Mesterrel való találkozásaink alkalmával mindig elõkerült valami kapcsán Hamvas Béla szellemisége. Szûkebb körben tudható volt, hogy az Antall kormány idején tanácsadói szerepet töltött be. Egy alkalommal éppen a szeretet és az erõ általi hatalom gyakorlásról beszélgettünk, amikor rákérdeztem, hogy tanácsadói funkciója során hogyan tudott együttmûködni a hatalommal, mint szuverén gondolkodó és mûvész. Nagyon emlékezetes volt, amiket mondott: „- Egyszer behívattak és arra vártak tõlem javaslatot, hogy hogyan lehetne ezt a társadalmat megváltoztatni, mert ami most van, az tarthatatlan és embertelen. Erre teljes komolysággal azt javasoltam nekik, hogy vegyék elõ Hamvas Béla Scientia Sacra címû mûvét, olvassák el, értsék meg helyesen, majd tegyenek mindent úgy, ahogy ott le van írva. Ez ott egy pillanatra kiverte a biztosítékot, és senki sem vette komolyan. „. Hamvas Béla metafizikai szemlélete egy nagyon közös gondolkozási platform lett számunkra és ha találkoztunk a zenérõl ezen szemlélet alapján értekeztünk, de minden más egyébrõl is.

A meg nem értettség és a kirekesztettség

Mint kiderült Szabados is bejárta a szellemi válság, a meg nem értés, a korlátozás, a kirekesztettség lelki kínjait. Úgy tûnik ez a szabadon zenélõ és gondolkodó emberek körében jószerével törvényszerû ebben a mai világban itt Közép-Kelet Európában. Ez a kínokkal teli út egyfajta beavatódás egy magasabb szellemi szintre, ahol ugyan lassan, de kezdenek lényegtelenné válni a kicsinyes, gyarló, önzõ, kirekesztõ emberi gesztusok. Egyszerre két paradigmában kényszerülünk élni. Az egyik amiben elviselnek minket és amiben mi is elviseljük a valóságot és egy másikban, amit mi teremtünk magunknak és az válik a mi saját belsõ univerzumunkká, amibe nem engedünk be akárkiket és ahonnan teremtünk és azt kisugározzuk a külvilágba. A meg nem értést és a kirekesztést tapasztalhattuk a zenészek között is, a korlátozást és a kontrollt pedig a kultúrát meghatározó hatalmi erõk felõl. Megtanultunk benne élni és teremteni. Itt megemlíteném, hogy ezen visszaemlékezõ írás pillanatában is még mindig létezõ hatalmi hozzáállás nem szûnt meg, még csak nem is csökkent, inkább átváltott egy másféle stratégiára, mégpedig a figyelem megvonáson alapuló ellehetetlenítésre. A régi rendszer szemmel tartotta a magas szinten szuverén módon gondolkodókat és igyekezett többé vagy kevésbé szigorú cenzúrát alkalmazva gyakorolni hatalmát felettünk, mintegy éreztetve, hogy õk okosabbak és hatalmasabbak náluk, mert az életünk rajtuk múlik. Amikor a hatalomnak az állt érdekében hogy engedjen, akkor engedett, amikor pedig az hogy korlátozzon és kiiktasson, akkor korlátozott és ellehetetlenített. A saját bõrünkön tapasztaltuk meg, hogy jelen civilizációnk hatalmai nem a szeretet elvén gyakorolják magukat, hanem mindig erõ alapon. Annak mindig tudatában vannak, hogy a szuverén gondolkodók által megnyilatkozó szellem,- még ha õk nem is hisznek benne, legfeljebb „munkafogalom” szintjén, – rájuk nézve veszélyes. A mai modern hatalom már agyafúrtabb, teljesen fel van szerelve technológiával, teljesen bedrótozta a bolygót, direktben nem mindent cenzúráz, de mindent megõriz, feljegyez, (lásd. az internet totális kontrollja valójában az emberi szabadság elképesztõ csorbulását váltotta ki egy vélt szabadságért cserébe, ahol minden lenyomott billentyû nyoma örökre ott marad valamely szerveren.)
            Valamikor a nyolcvanas évek végén egy alkalommal Budapestre utaztam és a Nyugati Pályaudvar bejáratánál egy boldog felszabadult társaságra lettem figyelmes. Szabados Mester és a MAKUZ tagjai gyülekeztek egy franciaországi fellépésre. Kérdeztem mire várnak itt ennyien, mire Szabados:” – Várjuk a rendszer megdöntését! „ No de hol? – kérdeztem.” –Hát Franciaországban!”- ezen jót nevettünk mindannyian, mert volt benne valami kétértelmû és szimbolikus, de mindannyian egyre gondoltunk.

A Homoki Zene

            A kilencvenes évek elején került kezembe Szabadosnak a Makuz társulattal készült Homoki Zene címû albuma. Ezt a muzsikát hallgatva egy általa már korábban vizionált képet idézett fel újra bennem. Ázsia végtelen sivatagait, a valamikori kiszáradt tengerfenéken újraéledõ civilizációt, ahol õsi zenekultuszok születtek és amibõl kinõtt mindaz amit ma keleti zeneként ismerhetünk. Bár addig az indiai klasszikus zene állt legközelebb hozzám, még az egyik 16 húros gitáromnak is volt egy vína regiszte, ami hangzásában egy 12 húros gitár és egy indiai vína ötvözetét nyújtotta. Ekkorra tehetõ, hogy kaptam valahonnan egy lemezt, amin Munir Bashir szabadon improvizált makám zenét játszott. Ez az élmény és a Homoki Zene együtt elindított egy következetesebb, tudatosabb úton, hogy átjárókat találjak az õsi keleti és a modern kortárs improvizált zene között. Tovább kellett lépnem. Elhatároztam, hogy elkezdek bundnélküli gitáron is játszani, ami hasonló az zsiai lantokhoz és ezzel elkezdtem belemerülni a keleti modalitásba és a mikrotonikus hangrendszerek égtelen univerzumába. Gyakran eszembe jutott a Mester rám vonatkozó víziója, a kelet felé tekintés és a keleti zenében önmagam megtalálása.

18 km-re egymástól

1994-ben Vácra költöztem így mindössze már csak 18 km-re laktunk egymástól. Új lakhelyem lehetõvé tette, hogy gyakrabban és rendszeresen találkozzunk. Addigra már jócskán kialakult a saját keletet és nyugatot áthidaló zenei világom, ami ha messze el is tért a szabadosi vonaltól, szellemileg azonban teljesen azonos hullámhosszon voltunk és egyformán gondolkodtunk a zenérõl és világ dolgairól.
            Minden találkozásunk alkalmával vittem neki az aktuális új albumaimból és lassan megismerte a lemezeimet és nagyon fontos és jól esõ megerõsítéseket kaptam tõle. Elmondta, hogy kezdetben nagyon kuszának érezte a zenémet, de késõbb meghallott benne egy magasabb szintû rendet. 1998. Augusztus 20-án eljött egy váci koncertünkre ahol Lantos Zoltán hegedûssel játszottunk egy duó koncertet. A koncert után kicsit leültünk beszélgetni és nagyon õszintén a következõket mondta: „- Sanyi, nem is gondolod, ennyire irigyellek a gitárjaiddal együtt. Irigylem azt a finomságot, azt a közvetlen intim személyességet, amit ezzel a hangszerrel el tudsz érni. Azt, hogy finom érintésekkel erõ nélkül ki tudod kifejezni zenei gondolataidat. Arra vágyom, hogy valaki építsen végre egy olyan zongorát, amin a gitárhoz hasonló finomsággal lehet játszani. Gondold meg, én minden koncerten idegen hangszeren játszom, te pedig mindig a sajátjaidon. Ez nagy elõny neked.„ Javasoltam neki, hogy egyszer látogassuk meg együtt Romanek Tihamér hangszerkészítõ barátomat, aki nemcsak a gitárjaimat készítette, hanem épített egy hatalmas lant testû csembalót is, amit ki kellene próbálnia a különlegessége és finomsága miatt. Erre azonban sohasem került sor. Én pedig elmondtam, mennyire irigylem a zongora hatalmas polifónia fokát és hangerejét, dinamikáját, ami a gitáron nincs meg. Vácra költözésem lehetõvé tette, hogy õt is gyakrabban halljam koncerteken. Személyes találkozásaim alkalmával többször is felajánlottam, hogy a mobil hangstúdióm bármikor rendelkezésére áll, amikor csak szükséges, azonban ezt sohasem vette igénybe.

A fekete billentyûk titka

            Szabados György egy nagyon közvetlen, barátságos és segítõkész ember volt. Ugyanakkor azt éreztem, hogy személyisége csupán magas szintû zenei avatottsága miatt is egyfajta titokzatosságot mutatott kifelé. Nem nyílt meg minden szint felé. A zene univerzális metafizikai valóságáról áradóan, hihetetlen mélységgel, beavatóan beszélt, de a saját zenéjének részleteirõl kérdezve nem sokat tudhattunk meg. Egy alkalommal az intervallum hangolású 16 húros gitárjaimmal készült új albumomat vittem neki ajándékba és feljött a szó a hangolásokról. Kérdezte, hogy miért választom a nehezebb utat. Elmagyaráztam, hogy a gitárt igyekszem a zenéhez alakítani, nem pedig a zenét a gitárhoz. Beszéltem neki a gitár hangnemi korlátairól. Meglepett, mikor említette, hogy ismeri a gitáron oly jellemzõ hangnemeket, de különösen az érdeklõdése a gitár iránt. Lelkesen magyaráztam, hogy a 6 húros gitárt úgy kell tekinteni, mint egy hat manuálos zongorát, ahol a manuálok kvartonként és egy helyen nagy tercben el vannak tolva és úgy ismétlõdnek. Ez egyszerre elõny és hátrány is, mert egy hang több helyen, azaz másik húrokon is elõfordul, és ehhez jön, hogy mindössze csak 4 újjal tudunk húrokat lefogni és pengetni a klasszikus játéktechnikával. Egy darabot ezért többféleképpen is el lehet játszani különbözõ fekvésekben, más-más ujjrenddel, de mindenütt másként szól. Ezért a gitárjáték egy zenei szint után nagyon bonyolulttá és nehézzé válik. Érdeklõdéssel hallgatta amiket a gitárról mondtam. Ez volt az az alkalom, amikor úgy éreztem rá kell kérdeznem, hogy van-e a zenei koncepcióját befolyásoló, vagy meghatározó olyan tényezõ, amit maga a zongora adottságai kínálnak vagy diktálnak és azt ki is használja a játékában. A kérdésemre meglepõ módon azonnal és nyíltan válaszolt. Egy pillanatra azt éreztem, mintha várta volna, hogy ezt valaki megkérdezze tõle. Meglepõdtem, amikor erre a következõket mondta:”- Akkor most elárulok neked egy titkot. A zongorán is létezik egy már vizuálisan is azonnal feltûnõ furcsaság, a fehér és a fekete billentyûk. Ezek elrendezõdése már önmagában zenei rendet képez. Ha eltekintünk a klasszikus zenébõl ismert összhangzattani törvényektõl és a hangok között másféle megkülönböztetéseket is fel tudunk fedezni, akkor ebben fontos titokra lelhetünk. Egy ilyen felfedezés a fekete és a fehér billentyûk zenei viszonya, aránya, egyensúlya. Sokszor összhangzattani gondolkodás helyett én csak a fehér és fekete billentyûk használatának egyensúlyát keresem és ezt a koncepciót nem árnyalják be a megszokások és a berögzõdések. Ez egy más szemlélet, egy más megközelítés, ami új utakat nyitott számomra a zongora játékban, a komponálásban és az improvizációban is. „
            Ezek a mondatok megerõsítettek abban, hogy jó úton járok. Kérdezte, hogy létezik-e hasonló, de másféle felismerésen alapuló látásmód a gitáron, amire én lelkesen válaszoltam, hogy bizony létezik. Kérdésében az lepett meg, hogy ezt a témát éppen egy zongorista kérdezi meg és vele beszélhetem meg. Tapasztalatom szerint ez a téma a gitárosok körében legtöbbször fel sem merül, hiszen a játék kényelem fontosabb nekik, mint az új zenei felfedezések  átültetése a gitárra. Elmondtam, hogy én magam is egy másféle látásmóddal közelítem meg a gitárt. Ebbõl következõen dolgoztam ki a 16 húros gitárjaim hangolásait és azokon új hangzásokat és új zenét tudtam alkotni.
            Ezeken a találkozókon mindig tanultam valamit. Ekkor kezdtem igazán megérezni, hogy csupán a megszokott szemléletbõl való kitekintés és kilépés a világnak egy más látványát eredményezi. Át kell törni a tudati határunkat és fel kell ismerni, hogy nemcsak egyetlen abszolutizált szemlélet van. Ez pedig nem könnyû, hiszen a kultúránkra jellemzõ, hogy igyekszik mindent készen kínálni, a gondolat panelektõl kezdve egészen a valóság látásunkat meghatározó szemléletig. Az a beszélgetés sokat jelentett nekem, megerõsített. A Mester beavatott egy titkába.

Az egyetlen közös hangfelvételünk története 

Egy közös ismerõsünk Németh Péter Mikola költõ az Expanzió Fesztivál szervezõje 2004 tavaszán megkeresett azzal, hogy lenne-e kedvem játszani egy vidéki fesztiválon egy kis Nógrád megyei faluban Terényben, ahol egyebek között Szabados György is fellép majd. Örömmel mondtam igent erre a felkérésre, hiszen amihez Szabados a nevét adta, ahhoz én is adtam a magamét. Rögtön hozzátette, hogy azt is szeretné, ha egy irodalmi blokkban együtt is játszanánk. Nagyot dobbant a szívem, mert én magam sohasem mertem volna kezdeményezni, hogy játszhassak a Mesterrel, titkon persze gyakran átvillant az agyamon. Abban hiszek, hogy a létezésben mindennek megvan a maga ideje, és ha valami meg akar történni, akkor az úgyis meg fog történni. A közös játékra való felkérés az õ részérõl azonban sohasem történt meg. Németh Péter Mikola igen közeli barátságban volt Szabadossal, kölcsönösen tisztelték egymást és ugyanígy engem és a zenémet is nagyon tisztelte, egyívásúnak tartotta Szabadoséval. Mikola gyakran megkérdezett, hogy miért nem játszottunk még együtt Szabadossal. Feltártam neki az akadályokat majd Mikola felvetette az ötletet, hogy õ képes rávenni a Mestert, hogy együtt lépjünk fel egy verses blokkban, ahol szerepet kapnak a gitárok és a zongora külön külön is. Nem voltam benne biztos, hogy Szabados belemegy ebbe az ötletbe. Valamiért azt éreztem, hogy a
gitárt, mint hangszert nem tartja alkalmasnak egy zongorával együttmûködõ duóra. Végül számomra is meglepõ módon Szabados ebbe is beleegyezett és hamarosan jött az üzenet Mikolától, hogy készüljek, mert Szabados  György igent mondott a velem való játékra. Nagy várakozással készültem erre a koncertre. Kértem Mikolát, hogy tervezzen be a blokkba két vagy három részt, ahol nincs próza, csak tiszta zene duóban. Ezzel Szabados is egyet értett. A koncert elõtt volt idõnk beszélgetni, hiszen én mentem érte a házához és saját kocsimmal utaztunk le Terénybe. Említettem neki, hogy egy bundnélküli gitáron játszom majd, amin kifejezetten a keleti zenei világot lehet megidézni. Mivel Szabados hangszerénél fogva sohasem játszott keleti modalitásban így elmondta, hogy alkalmazkodik a hangszerem modális jellegéhez. Elmondta, hogy ez neki is egy érdekes próbálkozás megmerítkezni a keleti modalitásban egy temperált hangszeren. Csak annyit említett meg, hogy szellõsen, kontemplatívan fog játszani és sokat fogja használni a fekete billentyûket. Ekkor már értettem mit jelent a fekete billentyûk használata. Ehhez alkalmazkodva egy fél hanggal lejjebb hangoltam a
hangszeremet és a hangpróbán már éreztem, hogy a zongora és a bundnélküli gitár kis erõsítéssel csodásan fognak passzolni akusztikailag is. A hangpróbán feloldódott bennem az a feszültség, amit a Mesterrel kapcsolatos tiszteletbõl és alázatomból fakadóan némi izgalomként éltem meg. A próba végén röviden csak annyit szólt: „- Szép lesz! – és onnantól rábíztuk magunkat a jelenlévõ mindõnket átható szellemi erõtérre.  Igazodtunk a versek hangulatához és ehhez a megbeszéltek szerint lassú kontemplatív zenéket improvizáltunk. Ez volt elsõ közös rövid koncertünk 2004. Május 2-án. Telt ház elõtt zajlott, hatalmas sikerrel. Annak ellenére is sikeres volt, hogy a technikai feltételek nem voltak éppen ideálisak. Én ugyan a saját kiváló minõségû AER erõsítõmmel játszottam, azonban a zongora és a beszéd hangosítására biztosított technika sajnos nagyon gyenge minõségû volt. A hangtechnikus elõzõ éjjel egy lakodalomban hangosított, fáradt és álmos volt és még a mûsor elkezdése elõtt beállította a nem túl bizalomgerjesztõ ósdi poros keverõpultot és ott hagyott minket azzal, hogy majd ha elmegyünk ne felejtsük el kikapcsolni. Ennyit a technikai háttérrõl. A koncert utáni eufóriában még sokat beszélgettünk Szabados Mesterrel. Nagymarosra vissza autózva célozgattam arra, hogy érdemes lenne végre hangfelvételeket készítenünk, jó körülmények között, ahol semmi zavaró dolog nem áll útjába bolyongó lelkünk és a zene kiteljesedésének.   Arról nem tudtunk, hogy a keverõpult kimenetére volt csatlakoztatva egy Minidisc felvevõ. Errõl csak utólag szereztem tudomást Németh Péter Mikolától. Hetekig tartó utánajárással végül sikerült megszerezni a hangfelvételt. Nagy várakozással tekintettem az eredményre. A stúdiómban meghallgatva azonban kiderült, hogy a felvétel zajos, a hangszerek hangereje aránytalan, ráadásul nem megfelelõ mikrofonokkal vették fel és a felvételi csatorna rossz beállítása miatt a hangosabb részek torzak lettek. Nagyon elkeseredtem ezen és abban a pillanatban nem láttam esélyt, hogy a felvétel megmenthetõ legyen. Ekkor tájt Simon Géza Gábor megkeresett, hogy lenne-e kedvem a stúdiómban régi recsegõs hanglemezek zenei anyagának digitalizálására és restaurálására. Bár ez új terület volt számomra, de érdekes volt és igent mondtam rá így rendszeresen megbízott hangrestaurációs munkákkal. Ekkor kissé mélyebben bele tudtam merülni a hangrestaurálás titkaiba, megismerni a lehetséges eszközöket és eszembe jutott, hogy megfelelõ szoftverekkel lehetõség nyílhatna a Szabados/Szabó duó felvételeinek megmentésére is. Így szóba hoztam neki a Szabadossal készült rossz minõségû felvételeket. Mivel Gimon Géza mindig nagyon kereste és ápolta a zenei különlegességeket a duó felvételünk nagyon felkeltette a figyelmét és bátorított, hogy valahogyan meg kellene menteni azt a felvételt. A hangrestauráló szoftverek évrõl évre fejlõdtek, jobbak lettek. Egyszer végre megjelent egy nagyon komoly hangrestaurációs szoftver és elhatároztam, hogy vásárolok egyet és a Szabados/Szabó felvételnek a megmentésére is használni fogom. Egy fél autó árát beinvesztáltam az akkori leghatékonyabb hang restauráló szoftver csomagba és elkezdtem kitisztítani a felvételt. Hónapokon át tartó kísérletezéssel, próbálgatásokkal és megszámlálhatatlanul sok munkaórával a zajokat ki tudtam szûrni jelentõsebb hangi információ veszteség nélkül, az aránytalanságokat is valamelyest rendbe hoztam, azonban a torzításokkal nem tudtam megbírkózni. Így csalódottan félretettem a felvételt és lassan feledésbe is merült. Ekkor 2006-ot írtunk.

Szabados és a hangtechnika

            Szabados György a hangtechnikát, mint lehetõséget csodálta, azonban a világban elterjedni látszó hangzási trendek riasztották, ezért gyakran kifejezte szkepticizmusát és bizalmatlanságát a hangfelvételekkel kapcsolatban. Sokat beszélgettünk arról, hogy a rock zene mennyire elvitte a hangzáskultúrát egy rossz irányba. Gyakran panaszkodott arról, hogy a hangfelvételeken sokszor nagyon kifényesítik a hangszerek hangját, ami így annyira eltér a valóságtól, hogy esetenként alig lehet felismerni egy megszokott hangszer hangját. November 27-ére Németh Péter Mikola újra szervezett egy vers-zene elõadást ezúttal Vácott. Ez
újabb reményt adott, hogy ezúttal végre lehetõség nyílhat egy jó hangfelvételre. Azonban kiderült, hogy a koncert helyszíne sem akusztikailag, sem elrendezését tekintve nem alkalmas hangfelvételre, a hangszereket és a mikrofonokat nem lehetett megfelelõ pozícióba állítani, így a felvétel nem sikerült. A terényi felvétel legalább kellõ hangi információt tartalmazott a közeli mikrofonozásnak köszönhetõen, a váci felvételen a mikrofonok messze voltak és a hangszerek között nem lehetett megfelelõ egyensúlyt teremteni. Szabados és én magam is mélységesen csalódottak voltunk. Ekkor újra megemlítettem a Mesternek, hogy lassan ideje volna a hangfelvételt a saját kezünkbe venni és nem kellene közösködni irodalmi produkcióval alkalmatlan helyszíneken, ahol a mi közremûködésünk csak „díszletként” szolgál. Erre azonban nem reagált mivel a csalódottság friss érzése elnyomott minden mást abban a pillanatban.
Egy alkalommal az improvizált zene kockázatairól beszélgettünk, a benne megjelenõ eredendõ struktúrák torzulásairól, és azok problémáiról. Arról, hogy az improvizáció eredménye nem mindig konzisztens, hogy például egy hangfelvételen, ahol az idõfolyam történéseibõl csak egy szakaszt lehet rögzíteni, sokszor bekerülnek olyan részek, ahol valamilyen módon megszakad az intuíció folyamata és megjelennek a testi-idegi megoldások a flow fenntartására, amik gyakran oda nem illõ, üresjáratként jelennek meg egy zenei folyamatban gyengítve a darab hatását. Kérdezte, hogy van-e valamilyen munkamódszerem az improvizált felvételek szerkesztésére. Elmondtam neki, hogy a stúdiómban felvett anyagot jó idõre elteszem, hogy elfelejtsem amit játszottam és késõbb tiszta fejjel nagyon kritikusan megpróbálom megtisztítani az üresjáratoktól, ettõl az eredmény erõsebb, áttekinthetõbb lesz. Elmondtam, hogy ebben nagy gyakorlatot szereztem és észrevettem, hogy mindig gyorsan megtalálom a vágási pontokat, mert valami mágikus módon ott folytatódik a zene ahol egy idõre kicsúszott a folyamatból. Elmondtam, hogy a stúdió számomra egy kompozíciós eszköz, ahol a hirtelen feltörõ ihlet által játszott zenéket azonnal rögzítem és van amibõl csak vázlat lesz és késõbb kidolgozom, de van, ami ott készen megszületik és némi tisztítás, editálás után CD-re kerül. Figyelmesen hallgatta a magyarázatomat és éreztem, hogy örült ennek, mintha igazolást keresett
volna, hogy ez nem ördögtõl való dolog, ugyanis õ maga is felfedezte ezt a munkamódszert és
mondta, hogy már alkalmazta is ezt a fajta zenei szerkesztést.

Szabados és a rock zene

Egyik nagymarosi látogatásomkor feljött a szó a rock zenérõl. Még most is a fülemben csengnek a szavai: ”- Tudod, nekem valahogy nem veszi be a begyem a rock zenét.  Azt látom, hogy a rock és metál zene a deszakralizáltság, a destruktivizmus eredménye és szimbólumaként kötött ritmusának a kõhöz hasonlatos nehézkességével, egyoldalú torz hangzásával gúzsba köti a hangokat, úgy hogy a lélek már nem munkál többé benne és ahol az egyedüli megnyilvánuló erõ már csak a hangerõ. Mintha a régi szakrális kultúra lebontására találták volna ki.„  Ez a beszélgetésünk annál is inkább aktuális volt, mert nem sokkal ez elõtt Gyõrben a Media Wave fesztivál egyik programjaként Szabados Györgyöt meghívták egy elõadásra. Én magam is ott ültem a 40-50 fõt számláló közönség soraiban. Szabados Mester a tõle megszokott metafizikai szemléletben fejtette ki a zene, az improvizáció és a szellem kozmikus kapcsolódását. Az elõadás minden szavát mindannyian szinte ittuk. Az elõadása végén tanúi voltunk, amint pár személy provokatív kérdéseket
tett fel neki a rock zenével kapcsolatban. Elterjedt ugyanis annak híre, hogy a Mester nem szerette a rock zenét és a heavy metál pedig a zene végét jelentette számára. Ennek nagyon egyértelmûen és õszintén hangot is adott. Akkor ott érzõdött, hogy valakik, valahonnan, valamiként szeretnék kikezdeni õt valamilyen ponton, hogy valljon színt a rock és a metál zenével kapcsolatos unszimpátiájáról. Azzal érveltek, hogy aki ilyen szinten zenél és ekkora tiszteletnek örvend annak nagyobb nyitottságot kellene mutatnia a rock zene iránt, mert sokak a rock zenén keresztül jutnak és jutottak el a jazzhez. A hangulat emlékeztetett azokra az idõkre, amikor bizonyos személyek elkezdtek agitálni, aztán ha nem ment könnyen a meggyõzés, akkor más eszközhöz folyamodtak. Ma már más idõk járnak és idáig persze nem is jutott a dolog, de nagyon nyilvánvaló volt, hogy a kérdezõket valakik odaküldték. Szabados elismerte, hogy a rock zene itt van a világunkban egy új jelenségként, azonban
azt a helyén kell kezelni, mert megjelenése egy deszakralizált világot képez le a maga primitív zenei formájában. Az indulatos kérdezõk persze láthatóan nem voltak azon a szinten hogy értsék mirõl beszélt Szabados. Érthetõ és elfogadható volt a rock zenével kapcsolatos véleménye, ami az õ szemléletében nyilván más arcát is megmutatta, ugyanis azt látni kell, hogy Szabados Mestert nem ragadta el a rock zene és így érzelmi és szociális kapcsolatot sem teremthetett vele. A rock és a metál zene kiteljesedésekor Szabadost már csupán koránál fogva is, egyszerûen nem tudták elérni a rock- metál impulzusok, amik egyébként is korhoz kötöttek. Az impulzusok amik elérték, már nem fejtettek ki elementáris hatást, hogy meghatározzák az ízlését. Amit pedig átélt belõle, azt csak a saját szemléletén keresztül tudta értelmezni. Senkitõl sem lehet számon kérni olyan hatást, amiben nem szocializálódott. A teremben ülõk legnagyobb része Szabados véleményével értett egyet, mégis megosztó hangulat keletkezett azon a gyõri elõadáson. Érezhetõ volt, hogy nyíltan és céltudatosan belekötnek. Az arrogánsan  provokáló kérdezõk, mikor már nem találtak több fogást Szabadoson a nyitottságot kérték tõle számon arra apellálva, hogy a free jazz igazi avantgarde és liberális jelenség, és aki ma ilyen zenét magas szinten képvisel, az nem rekeszthet ki szemléletébõl más modern vagy
idegen stílusokat. Az érvelésnek ez a stílusa napjainkból is nagyon ismerõs és tipikus fegyver a másként, de legfõképpen a main stream szemlélettõl eltérõen gondolkodó emberek lejáratására.

„Ha elindul a vonat, a szívem majdnem megszakad…”

 Visszatérve a nagymarosi házában történt beszélgetésünkre, feljött a szó a gyõri esetrõl is. Szavaiból éreztem, hogy a provokálók megbántották õt. Ennek kapcsán megkérdezte tõlem: „- Sanyi, te hogy vagy a rock zenével?” Elmondtam neki, hogy kamasz koromban én magam is próbálkoztam a rock zenével, engem is az vezetett a jazzhez és végül a keleti zenéhez is, de hamar rájöttem, hogy az egy szûkös zenei világ nekem, de miután egy réteget képezett rajtam a zenei pályafutásom során, így én másként is tudok tekinteni a rock zenére. Ezen kicsit elgondolkodott majd egyszerre csak valami különös õszinteségi roham vett rajta erõt és a következõt mondta: „- Sándor, volt egy eset az életemben, amikor a rock zene könnyet csalt a szemembe. Egyszer éppen az állomáson vártam a vonatot, amikor valakinek a kis zsebrádiójából éppen Demjén Ferenc énekelte a  nagy slágerét a Ha elindul a vonat a szívem majd megszakad… címût. Ma sem értem hogyan és miért, de olyan intenzíven éltem át azt a szöveget a zenével együtt, hogy könnyes lett tõle a szemem.”  Ez mélyen érintett, mert ekkor megéreztem benne az érzõ esendõ embert, amitõl még inkább tiszteltem õt. Ez az eset megerõsített abban, hogy bizonyos zenék, bizonyos élmények alatt átélve életre szóló asszociációkat
keltenek, legyen az bármilyen stílusú zene. Abban egyet értettünk, hogy a rock és a metál zene történetének kezdetén egy szubkultúrában zenei módon lereagált szociális jelenség volt. Amikor feltûnt, hogy hatalmas tömegek állnak mögötte, rövid idõ alatt át került az üzlet világába, iparosítva lett, szakmává vált és ipari termékké. Olyanná, ami az igazi zenét pótlékként helyettesíti és így lassan kiszorult a lélek mûvészi megnyilvánulásának és kifejezéseinek lehetõségei közül. A rock és metál zene már egy új kor terméke, amiben leképezõdik a világ pillanatnyi állapota is, hiszen a szellem minden módon utat talál magának, hogy egy adott kultúrában formát öltsön és megnyilvánuljon.

Az elhalasztott és elszalasztott lehetõség

2007-tõl egyre több külföldi és hazai koncertem lett és ennél fogva ritkábban tudtunk találkozni. Ez idõ tájt Szabados Mester már említette a betegségét és néhányszor kórházi kezelésen volt. 2010-ben elkezdtem megírni a Zene metafizikája címû könyvemet. Az volt a tervem, hogy az elkészült kéziratot megmutatom neki és megkérem, hogy írjon hozzá egy ajánló bevezetõt. Mire elkészült a kézirat már nem volt jó állapotban. Abban reménykedtem, hogy egy jobb idõszak fog elkövetkezni az állapotában, de sajnos ez nem így történt, ezért nem volt már alkalmam beszélni neki a könyvemrõl. Egy nyári napon éppen egy turnéra indulva, a repülõtérre autózva hallottam, amint a rádió bemondta, hogy elhunyt Szabados György zongoramûvész, zeneszerzõ. Ebbe a mondatba belesajgott a lelkem. Valahogy minden üres és sötét lett. Egy pillanatra úgy éreztem elnémult a világ. Eltávozott egy nagy szellem, aki számomra Bartók és Kodály óta a legnagyobb és legmélyebb muzsikus volt, aki metafizikai szemléletével és kifinomult írói, költõi vénájával a zenérõl úgy tudott beszélni és írni, mint elõtte senki más. A sors úgy hozta, hogy temetésének napján is külföldön turnéztam. Óriási veszteség a magyar zenei és szellemi élet számára, és azon túl, hogy egy ideig senki nem fog olyan szemléletben és
kozmikus mérték szerint megnyilatkozni a zenérõl, mint õ, egy személyes reményem is tovatûnt, hogy valaha játszunk majd együtt és arról szép hangfelvételek is készülhetnek.
            Jóllehet gitárosként a szabadon improvizált zenének lettem elkötelezettje, ugyanakkor a muzsikámban nagyon hangsúlyosan megjelent a keleti zene, ahogyan azt Szabados Mester vizionálta nekem 30 évvel ezelõtt. Részben a zenei irány és a hangszerem által hordozott korlátok valamint egyéb körülmények miatt nem volt mód, hogy szülessen legalább néhány közös megörökített produkciónk. Mindössze két alkalommal játszottunk együtt. Bizonyára így akarta a Sors. Ennek ellenére úgy érzem, hogy amit kaptam tõle az fontosabb, mint néhány együtt játék. Visszatekintve már tudom, hogy zenei pályámat Szabados szellemisége alapjaiban határozta meg. Mindig is a mentoromnak tekintettem õt. Hatalmas tanítónak tartottam, igazi Mesternek, aki sohasem tetszelgett a Mester szerepében, egyszerûen sugárzott lényébõl az a természetesen megnyilvánuló bölcsesség, ami alól nem vonhattam ki magamat. Õ állította fel bennem a mértéket, visszahozta egykoron
megtört önbizalmamat és általa avatódtam be a lélek és a zene kozmikus összefüggéseibe. Nélküle a zeném bizonyosan más irányt vett volna és ma nem írhatnám le ezeket a visszaemlékezõ sorokat. Örök hálával tartozom neki.

Epilógus

            A technika feltartóztathatatlanul fejlõdik. Sok minden jön be a világunkba csak azért mert technikailag lehetséges, de köztük pár olyan dolog is, ami sokat segíthet. Nemrégiben például megjelent az eddigieknél jóval fejlettebb hangrestauráló szoftver. Amikor ezt megtudtam, újabb remény költözött a szívembe és elhatároztam, hogy vásárolni fogok egyet. 10 év után újra elõvettem a már már feledésbe merült Szabados/Szabó duó felvételt és újra munkához láttam. Most már végre a túlvezérlésbõl eredõ torzításokat is el tudtam tüntetni a 2004-es terényi hangfelvételrõl. Ezúton is meg kell köszönnöm Simon Géza Gábor támogatását. Bárhogyan is történtek a dolgok hálával tartozom Németh Péter Mikolának is, hogy egyáltalán létrejöhetett az a koncert és az a felvétel. Mindössze három szabadon improvizált darab, összesen 16 percnyi közös muzsika maradt meg a Mesterrel való spontán és egyszeri együttmûködésébõl. A hangfelvételt felajánlottam a Szabados életmûvét gondozó társaságnak. A zene most már a Szabados György Világa címû, az életmûvét gondozó honlapon hallható.

Vác, 2016. Április 17.
Szabó Sándor