Sándor Szabó

INTERJÚ SZABÓ SÁNDORRAL
A „RETURNING" című albumról

Az Interjú az amerikai  Billys Bunker című független underground zenei portál részére készült. A kérdező Bill Shepard.

"Visszatérés” minden zenék szívébe, a Forráshoz

"Nagyon felbosszant, amikor a zenei „szakemberek” azt mondják, hogy a zenét érteni kell. Ez az emberek zenével kapcsolatos durva manipulációja és a zene  rosszindulatú misztifikálása és mint olyan szégyen. És képzeld el, az emberek elhiszik és ezzel máris távol tartják őket a zenétől. Gyermekkorban azt kellene minden gyerekkel megtanítani, hogy a zenét ÉREZNI kell, nem pedig érteni. A zenében semmi értenivaló nincs. A zene egy másik valóságsíkból való, így a zene evilági organikus megjelenésében nem érthető egzakt módon. Persze lehet évtizedeket tanulni azt a néhány ember alkotta zeneelméleti könyvet, de ezzel nem juthatunk közelebb a Zenéhez, hogy miért hat bizonyos akkord bizonyos módon bizonyos emberek lelkére érzelmileg, hangulatilag. A zene itt van nekünk és egyetlen módon kerülhetünk vele kapcsolatba, ha átéljük, átérezzük. Nincs semmi más módja."

~ Szabó Sándor

Bevezető

Szabó Sándor és Kevin Kastning eddig négy finom, spirituális érzületű albumot készített, melyek mindegyike egyetlen nap alatt lett felvéve. Nem alkalmaztak semmilyen rájátszást, vagy egyéb trükköt. Minden darab egy külön szívből jövő történet, közvetlenül a Zene Forrásából vagy azon túlról. Mindketten mesterien játszanak gitárjaikon, melyek hangtartománya jócskán túlterjed a normál gitárokén. Tudják mit keresnek. Mindegyikük egy folyamatot ábrázolva hagyja vagy támogatva inspirálja egymást, hagyva, hogy a zene átjöjjön a húrokon. Az interjút e-mailen készítettük a legutóbb megjelent „RETURNING” című album kapcsán."

A Kevin Kastning és közötted hallható zenei párbeszéd egy visszatérés vagy egyfajta visszaállítása az improvizációnak a klasszikus zenében?
  Ennek pontos megválaszolásához tudnunk kell mi is az improvizáció valójában, fel kell tennünk magunkban azt a kérdést is, hogy mi a célja az Univerzumnak/Teremtőnek magával a zenével, az improvizációval az emberi létezésben. A válasz nem rövid. Mindenek előtt azt kell látni, hogy a zene az egyetlen közvetlen átjáró a világ, a valóság látható és a nem látható részei között. A zenén keresztül így állandó és közvetlen kapcsolatban vagyunk azzal a mélyebb valósággal, ami a zene eredendő forrása. Mostanra már tudom, hogy a zene nem emberi találmány. Tőlünk, függetlenül létező dolog, csakúgy, mint a fizikai, akusztikai törvények. Ezek mind érvényesek a mi létezésünk nélkül is. A zenével is ugyanígy áll a dolog.  Mi csupán képesek vagyunk észlelni a muzsikát igen sajátos módon.  
Amikor egy igazi improvizáló muzsikus játszik, sosem gondolkodik azon, hogy mit kell csinálnia, sőt tudatában sincs, mi történik zeneileg. Azokban a pillanatokban az improvizáló muzsikus úgy működik, mint egy biológiai interfész, egy speciális tudatállapotban, úgy funkcionál, mint egy vevő egység, azzal a feladattal, hogy átemelje, áthozza a muzsikát egy másik valóságsíkból.  Ez egyfajta átvitel vagy egy erő, energia lefordítása egy érezhető, átélhető nyelvre. A Returning eképpen szimbolikus is számomra, mert a zene teremtésében visszatértünk a zene Ősforrásához. A magunkfajta muzsikusoknak mindenek előtt azt kellett megtanulnunk, hogyan válhatunk olyan érzékeny vevőkké, amiken át felhozhatjuk a muzsikát az Ősforrásból, sokkal inkább, mint csupán gyakorolni olyan zenei frázisokat, amiket mások már ezerszer eljátszottak.
Azt gondolom, hogy egy nagy átfogó újragondolás lenne nagyon szükséges és időszerű az elmúlt 200 év klasszikus zenei gyakorlatában. Hogy miért? Azért, mert szinte csak az előre megkomponált zenére korlátozódik, és mert az előadók csak előadásra vannak kiképezve, intuitív, kreatív, rögtönző zenealkotásra egyáltalán nem. A merev akadémizmus óriási hátrányt jelent. A zene oktatása szinte vallási szektizmussá merevedett. Valahogyan szükséges lenne a zene felszabadítása.  Bár a jazz-ben az improvizáció elsődleges, mégis az úgynevezett jazz nem mindig igazi improvizáció. Mióta már iskolákban is tanítják az improvizálást, átalakult egyfajta kreatív kirakós játékká, mutatós agytornává erre alkalmas emberek számára. Egyre több ilyen muzsikus jelenik meg akik remek variációs képességet mutatnak fel előre betanult, főleg mások által kitalált és eljátszott zenei frázisokból.  Az igazi improvizátor többnyire csak a spirituális intelligenciája segítségével hozza fel a rögtönzés során a muzsikát és ez a fajta tudás nem szerezhető meg az iskolában.
Így most elég nagy szakadék feszül az igazi improvizátorok és a klasszikus muzsikusok között. Back korában a rögtönzés teljesen természetes zenei attitüd és gyakorlat volt.  Egy valamirevaló akkori muzsikus bármikor képes volt 3 vagy többszólamú fúgát improvizálni. Azt is mondhatom, hogy szakadékot érzek magam és a mai jazz generáció között is, hiszen a mainak mondott jazz beleragadt egy merev stilisztikai, esztétikai rendszerbe, ahol bizonyos stílusban, bizonyos módon akarnak, vagy kell játszani. Ezzel magukat és az általuk játszott zenét is kompromisszumra kényszerítik.
Mi Kevinnel csupán felidéztünk valamit abból az ősi zenei gyakorlatból, amiben még nem volt annyi kompromisszum. A mai világban a materializmus dominál az emberek életében. Ezért az a szó, hogy lélek gyakran jelentésnélküli absztrakt fogalom az emberek számára csupán, mert ilyen nevelést kaptak a koruktól. Sokuk sohasem használta spirituális intelligenciáját, talán azt sem tudják, hogy létezik ilyen, ezért aztán a milliőjükben nagyon nehéz érvényt szerezni a közvetlenül a Lélekből születő zenék vagy zenei gyakorlat számára. Mi pedig csupán ezt tesszük Kevinnel.

Bach, Beethoven, Paganini, és valószínűleg minden komponista mestere volt az improvizációnak. Ha maradtak volna hangfelvételek példázva, hogy valóban hogyan rögtönöztek lenne-e hatása a mai klasszikus muzsikusokra?
Látható mennyire elváltak és szakosodtak a feladatok a klasszikus zenében. Szinte külön kasztként él egymás mellett a hangszeres játékos, a karmester és a komponista. A hangszeres mint egy munkás rabszolga, a karmester többnyire a sztár, a komponista pedig megmarad mindig a háttérben. Az emberek nem neki tapsolnak. Pedig a komponista hozta elő a muzsikát, még akkor is, ha nem valós időben rögtönözte. Az improvizáció és a komponálás teljesen gyakorlati dolog, amit ha nem csinálunk akkor nem létezik. Vannak kiművelt modern komponisták, akik sosem próbáltak improvizálni mégcsak egy gyermekdal szintjén sem. Ahhoz, hogy egy komponista vagy improvizátor  fenntartsa érzékenységét, ahhoz minden nap gyakorlatban kell maradnia, egy állandó teremtési aktusban. Ma már tisztán látom, hogy az olyan zseniális improvizátorok, mint Bach vagy Bartók nélkül a klasszikus zene merev, szögletes, és valahol primitív lenne, mindenféle organikus jelleg nélküli. Azt is érzem, hogy a mostani zenei világunkban nagy szükség lenne egy olyan további irányzatra, ami a legtisztább Ősforrásból való improvizált zenéket gyűjtené egybe. Itt most nem azokról a free jazz körébe beszivárgott muzsikusokról beszélek, akik valójában egyszerűen csak zajonganak, akik a tehetségtelenségükből eredő frusztráltságukat élik ki magukból ily módon.

A darabok, a zenei dialógusok amiket Kevinnel játszotok közvetlenül a szívből, az élet élményeiből, az életben való tűnődésből, és a való életből erednek?
Nos, mint említettem korábban mi csupán „egyszerű” biológiai organikus interfészként érzékeny vevőként funkcionálunk, és mindenféle mentális, fizikai hatásnak ki vagyunk téve. Ebbe beletartozik az Élet az általunk megélt valóságában. Amikor éppen játsszuk a zenét, akkor valójában átemeljük odaátról, egy mélyebb valóságból és közben mint egy szűrő, átszűrjük a zenét magunk személyiségén át. Az ilyen módon felhozott „kreált” zene nagyon személyes mindkettőnk részéről. Ugyanakkor nagyon intim is, hiszen a lelkünket mutatjuk meg közvetlenül a hallgatónak. 

Reméled, hogy egyszer a hallgató érteni fogja a zenédet?
Vissza kell utalnom John Coltrane-re aki zseniális improvizátor és hatalmas elme volt. Ő belátott a függöny mögé. Ő tudta, hogy a zenében nincs semmi konkrét értenivaló. Amit érteni lehet az a harmóniák és melódiák közötti elméleti összefüggés, de az még nem zene. Azt az emberek beszélik bele, az egójuk mondatja velük, hogy értenek valamit belőle. Nem, legfeljebb éreznek. Nagyon felbosszant, amikor a zenei „szakemberek” azt mondják, hogy a zenét érteni kell. Ez az egyszerű emberek zenével kapcsolatos durva manipulációja és a zene  rosszindulatú misztifikálása és mint olyan szégyen. És képzeld el, az emberek elhiszik, és ezzel máris távol tartják őket a zenétől. Gyermekkorban azt kellene minden gyerekkel megtanítani, hogy a zenét ÉREZNI kell, nem pedig érteni. A zenében semmi értenivaló nincs. A zene egy másik valóságsíkból való, így a zene evilági organikus megjelenésében nem érthető egzakt módon. Persze lehet évtizedeket tanulni azt a néhány ember alkotta zeneelméleti könyveket, de ezzel nem juthatunk közelebb a Zenéhez, hogy miért hat bizonyos akkord bizonyos módon bizonyos emberek lelkére érzelmileg, hangulatilag. A zene itt van nekünk és egyetlen módon kerülhetünk vele kapcsolatba, ha átéljük, átérezzük. Nincs semmi más módja.

Milyen érzéseket okoznak benned a  "Returning" darabjai?
Mint amikor minden nap találkozol a gyerekeiddel. Mindig megismered őket, de minden nap kissé más érzéseket kapsz vissza róluk. A darabok címei számomra közömbösek, nem akarom, hogy azok okozzanak érzéseket, azok csak azonosításra valók. Nem igazán szeretem a közvetlen konkrét címeket, mert valami konkrétat sugallnak a hallgatónak, miközben nem az a szándékom. Szeretem az absztrakt, semleges címeket, ami nem térít el a tiszta érzéstől.

A zenéd a "Returning" albumod kísérlet lenne a zene igazi helyének visszaállítására az életben?
Mindig is vágyam volt a zene szakrális minőségének visszaállítása. Ehhez semmit nem kell tennünk, csak megkeresni a Forrást és közvetlenül onnan meríteni. Az így eljátszott muzsika máris szakrális töltésű. A szakrális töltés teljességgel hiányzik az ipariasodott, materiálisan kezelt zenei produktumokból és ez még a kortárs jazzre is elmondható. Csupán pár igazán beavatott őszinte muzsikus játszik szakrális töltéssel és attitüddel. Ilyen szempontból a Returning egy kísérlet a zene helyének visszaállítására.

Milyen módon működtél együtt egy a Berklee School of Music-ban végzett muzsikussal, ez megváltoztatta a zeneértéssel kapcsolatos véleményedet?
Őszintén szólva az a tény, hogy valaki a Berklee School of Music-ban szerez diplomát számomra semmit nem jelent. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem becsülném az ott szerzett tudást. A problémám csupán az, hogy ott nem tanítanak semmit arról, miként lehet eljutni abba a tudatállapotba, ami megnyitná az ösvényt a Forráshoz. Nem tanítanak semmit az emberi természetről. Az olyan tehetségek, mint Kevin, aki ott végzett teljesen tisztában van ezzel, és senkinek sem sikerült ott kimosnia az ő agyát. Így most ő számomra az egyik legforradalmibb amerikai improvizátor. Én magam pedig teljesen ki vagyok ábrándulva az úgynevezett jazz gitár világból. Teljes állóvíz, kiszolgáltatva a trendeknek, és a show iparnak, tiszta materialista beállítottság jön át onnan. Van pár tehetség,  sőt brilliáns új kezdeményezések, de napjainkban sajnos az esélyük sincs meg, hogy kiemelkedjenek az ismeretlenségből.