Sándor Szabó

„Eltávolodtunk emberi valónktól. Ma nem hallgatjuk, hanem fogyasztjuk a zenét” – Interjú Szabó Sándor gitármûvésszel

A nemzetközi hírû, több díjjal kitüntetett Szabó Sándor gitármûvész legújabb, Zenebölcseleti elmélkedések címû kötete a zene és a zenehallgatás mélységeibe avat be minket. Ennél azonban sokkal többrõl is szó van. Új könyvérõl, tradíciókról és egyéb érdekességekrõl is beszélgettünk a mûvésszel.

A Zenebölcseleti elmélkedések címû könyve egy megszakadt hagyomány tiszteletére is kötelez, visszatérést sürget a mindenkori értékekhez, és a tömegszórakoztatás hátulütõi ellen is fellép. Az ellenállás egyik formájának is szánja a könyvét?
A könyvem valójában emlékeztetni akar egy egykoron létezõ, több ezer évet átívelõ hagyományra. Nem volt célom visszatérést sürgetni, hiszen teljesen reménytelen lenne. Sosem látott hatalmas erõvel folyik a tradicionális értékek felszámolása. Ebben az erõtérben legfeljebb emlékeztetni lehet a még megmaradt gondolkodókat, hogy vigyék tovább azt a keveset, ami még megmaradt belõle. Érdekes, hogy ellenállást említ, ugyanis alapvetõen nem gondoltam bármivel, vagy bárkivel szembeni ellenállásra. A zenében mindennek elfogadom a létét a mai világban, legfeljebb ott az értéktelen pótlékoknak állok ellen, de ez is személyes ügy, és nem foglalom könyvbe. Úgy érzem, hogy nem írhatok a zene mélységeirõl, ha nem foglalom tudatomba mindazt, ami van és mûködik a világban. Ehhez valamiféle józan nyitottságra van szükségem, és hogy megszabadítsam az elmémet a tetszések és a nemtetszések szélsõséges állapotától. Ehhez magamon kell dolgoznom, és lassan egészen másként látom a zene világát. A könyv tehát nem az ellenállás eszköze, sokkal inkább annak eszköze, hogy mások is gondolkozzanak a zenérõl, fõleg olyanok, akiknek ez lenne a hivatásuk.

Gyakorlott, ráadásul elismert, nemzetközi hírû zenészként miért tartotta fontosnak, hogy a zenérõl írjon és könyvet jelentessen meg? A zene önmagában nem volt elég?
Sokan talán azt gondolják, hogy aki zenél, annak már annyira telitett az élete, hogy nem kell írnia. Én egy teremtõ típusú ember vagyok, aki nemcsak a zenében teremt, az talán kevés is lenne. Gondolatokkal is teremtek, ami szorosan összefügg a zenéléssel, a zeneteremtéssel. A zene egy olyan médium, ami által közvetlenül megmerítkezhetünk a transzcendenciában és áthozhatjuk és megtapasztalhatjuk az Univerzum hangi világának egy-egy pillanatát. Az írás ugyanennek a megmerítkezésnek egy másik formája, de nem helyettesíthetik egymást, mivel más dimenzióban mûködnek. Az írás tartalma konkrét és valamelyest egzakt, a zene tartalma pedig nem mérhetõ és írható le sem a konkrétság, sem az egzaktság szintjén. Mivel szorosan összefüggve kiegészítik egymást az életemben, ezért mindkettõre szükségem van, mert mindkettõnek az elhivatottsága a lényemben munkál. Szeretem leírni ötleteimet, gondolataimat, mert visszaolvasva újak jönnek és minden egyre tisztább és világosabb lesz. Számomra az írás a megértés folyamatának egy momentuma. Aztán csak a sors hozta úgy, hogy könyvek lettek ezekbõl a gondolatokból. Én magam nem gondolom magam írónak, de szeretek írni és valamennyire talán meg is tanultam, de ettõl még nem lettem író.

Az Ön zenéje kapcsán visszatérõen hozakodnak elõ a keleti motívumok megjelenésével, tudatos és termékeny felhasználásával. Felidézné, hogyan talált rá a keletrõl jött hagyománynak-kultúrának az újraértelmezésére?
Körülbelül 40 éve kezdtem el a keleti zenével foglalkozni. Miközben jobban belemélyedtem, arra sikerült rájönnöm, hogy a keleti zenekultúra egy gyökeresen más gondolkodási modellbõl ered, mint a mi nyugati zenekultúránk. Pontosabban egy õsi paradigmából, a civilizációnak abból a korszakából, amikor az ember nem kultúrában, hanem egy más tudatformában, kultuszban élt. Ahhoz, hogy megértsük mindazt, ami ma megmaradt az õsi keleti zenékbõl, csak egy más szemléletbõl kísérelhetjük meg. Ehhez el kellett mélyedni valamelyest a tradicionalista gondolkodók írásaiban, amikbõl némi fogalmat alkothattam az õsi tudatformáról. Ezek után a nyugati zenének is egy egészen más látványa kezdett feltárulni. Ösztönösen kezdtem átjárókat keresni a két zenei világ között, és úgy találtam, hogy léteznek átjárók. A keleti zenét nem gondolnám, hogy újra kellene értelmezni, mert egyáltalán elõbb értelmezni kellene. Át kellene engedni magunkon, átélni a valóságát. Én egy kissé viszolygok a mai újraértelmezésektõl, mert az úgynevezett újraértelmezés a legtöbbször a régi rend lebontásának eszközeként jelenik meg. Vajon azért kell újraértelmezni, mert az eredetit sem értjük? És aztán majd valaki újra akarja értelmezni az újra értelmezettet is, mert azt sem lehet megérteni? A zenéim kapcsán igyekszem kikapcsolni az aranyat keresõ alkimista hozzáállását, egyszerûen csak rábízom magam az intuícióimra és úgyis kijön valami a pszichém mélyérõl, ami keleti vonatkozású. Elegendõ, ha elkezdek olvasni valamit keletrõl és az máris felhoz dolgokat. Mivel gyakran utazom keleti országokba, így szinte állandósultak bennem az intuíciók és így jönnek fel õseink kollektív tudattalanunkban rejlõ õsi zenei emlékei. Mára mindkét zenei világban otthon érzem magam.

„Az improvizativitás az, ami a kodályi program megújítását is jelenti.” Írta Szabados György. Az Ön életében milyen helyet foglal el az improvizáció, mit jelent most és mit jelentett húsz évvel korábban?
Ha már szóba került Kodály, meg kell említenem, hogy az õ korában az improvizáció nem volt egyáltalán fókuszban az akkori hazai zenei életben, még annak ellenére sem, hogy már jó ideje voltak hazánkban jazz zenekarok. Kodály számomra egy igazi ikon, mint magyar zeneszerzõ és tanár. A népi kultúra szeretetétõl fûtött fanatizmusával megalkotott egy egészen rendkívüli zenepedagógiát, csupán azt nem vette figyelembe, hogy a zene nem lehet mindenkié, csak az arra beavatható embereké lehet. Csak nézzünk körül: ma minden gyerek utálja a kodályi alapokra épülõ szolfézst, ami pedig a maga nemében zseniális és hasonló sincs a világban, de éppen nálunk nem tud a hétköznapi emberek szintjén mûködni. És most az alsóbb szintû zenei oktatásra gondolok, amiben a legtöbben vesznek részt. Kodály talán azt az aranykori viszonyt szerette volna helyreállítani, vagy megvalósítani, ahol a zene mindenki életének szerves részévé válik egy szakrális lelkiségében. Szabados György gondolatait jól ismerem és vele sokat is beszélgettünk errõl a témáról. Õ is azt látta, hogy az embereknek csak kis része vonható be a zenébe, viszont aki ebben benne van, annak a vele született kreativitását kellene megõrizni, és fejleszteni. Ez pedig valóban úgy lehetséges, ha a kodályi hagyományt tovább építjük a kreativitás, konkrétabban az improvizáltatás irányába. Az én életemben elemi fontossága van az improvizációnak. Hiszen a zenét a kezdet kezdetén a hallásomra támaszkodva ismertem meg. A zenei tanulmányaim kizárólag a kottaolvasásra és némi összhangzatra korlátozódtak. Az akkordok világát viszont már teljesen magamnak kellett felfedezni. Mikorra bekerültem a jazz tanszakra, mint vendéghallgató, már kompozícióim voltak és bennük sok olyan akkordot játszottam, amit ott nem is tanítottak. Ugyanez vonatkozott az improvizációimra is. Nekem már akkor is Lendvai Ernõ: Bartók és Kodály harmóniavilága címû könyve volt a zenei bibliám.

Végül nem is szabott gátat a zenei fantáziájának…
Egyszer csak meghallottam az indiai klasszikus zenét, amiben sosem hallott hangsorokból épülõ dallamokat fedeztem fel. Ez annyira felkeltette az érdeklõdésemet, hogy hatására elkezdtem mindenféle keleti zenét gyûjteni és tanulmányozni, majd mindezeket áttenni a gitárra. Persze ezt is úgy, hogy minden héten kiválasztottam egy hangsort és magamban improvizálva énekeltem mindenféle belõle építhetõ dallamot. Este elõvettem a gitárt, és amit énekeltem, azt a hangszerrel együtt játszottam. Másnap a hangsor következõ moduszával tettem ugyanezt. Végül is ez egy általam kigondolt szolfézsgyakorlat volt, amit én igen fanatikusan, nagyon szigorúan végigcsináltam. Ezért hallható a zenéimben oly sok keleti hangzású dallam. Évek alatt gyakorlatilag eljutottam oda, hogy elkezdtem belül hallani a zenéket és azokat eljátszani. Persze kezdetben ez nem volt nagyon tiszta, mert a külvilág ingerei, zenéi eléggé erõs impulzusként hatottak és ez akadályozta, hogy tisztán azt játsszam, amit belül hallok. Mindez 40 évvel ezelõtt történt és 20 évvel ezelõtt már teljességgel ebben a világban éltem, mára csupán tisztultak a dolgok, a sallang, a törmelék lehullott, és inkább a lényeg maradt fent. Az improvizáció számomra sokkal inkább egy mélylélektani folyamatként létezik, ahol a tudatom mélyén ott vannak a megtanult dolgok, mintegy láthatatlan vázként tartják egyben a zenémet, ugyanakkor szûrõként nem engednek bármit felhozni. Ami erre a vázra kerül, az mind intuitív csatornán nem tudatos állapotban jön fel. Tehát nem gondolkodom azon, amit játszom, hanem csak hagyom, hogy jöjjön. Ha valaki az improvizáció tanításáról beszél, akkor nekem az jut eszembe, hogy valójában azt kellene megtanítani, hogy miként kerüljünk olyan teremtõ állapotba, amiben a zenék könnyedén feljönnek a tudatunk mélyérõl. Ez a teremtõ állapot a hallásunk, az érzékelésünk és a reagálásunk fejlesztésével valósulhat meg. Ebben a fejlesztési folyamatban nem az összhangzattani tanulmányok a döntõek. Itt eszembe jut, hogy mennyi tehetséges zenész van, akik már gyerekkorban remekül improvizálnak abban a stílusban, amibe beleszocializálódtak. Ez pedig azért van, mert elõször hallás után tanulnak meg játszani a hangszeren. Sokszor, ha elkezdik tanítani õket valamilyen rendszer szerint, elvesztik ezt a született, természet adta adottságukat és az iskolában beleszürkülnek az átlagba és végül mindegyik ugyanúgy, ugyanazt fogja játszani, amit a tanár beléjük vésett. Ma már a világban mindenféle jazz iskolák vannak. Ott mindenhol a jazzt különféle stílusaiban tanítják. Ehhez a stílusokat már feldolgozták, analizálták és ezek, mint elméleti rendszerek váltak tananyaggá, hiszen csak akkor lehet tanítani bármit is, ha egzakt leírható, átadható információként létezik.

Mindez elsajátítható?
Ezeket a rendszereket meg lehet tanulni, lehet õket gyakorolni és így az iskolákból bizonyos stílusokban jól játszó zenészek kerülhetnek ki, de nem merném azt mondani, hogy õk mind intuitíven improvizálnak. Tehát a jazz stílusban való zenélés és az intuitív improvizáció két külön dolog, miközben jó esetben szoros összefüggésben vannak. Ma olyan elképesztõ precizitású jazz hangzású zenék hallhatók, amikrõl azt gondolná a hallgató, hogy improvizáció. Igazából minden hangja le van írva úgy, mint egy klasszikus darabban. Megkomponált jazz hangzású zene modern jazz hangszereken elõadva a klasszikus zene minden szigorával és precizitásával párosítva. A mai tudásalapú civilizációban végül minden dolog akademizálódik és ez egy túlszabályozott élethez és az élõ dolgok megmerevedéséhez vezet. Csupán éppen a spontenaitás izgalma és megismételhetetlensége hiányzik belõle, éppen az, amitõl a jazz él. Miként a klasszikus zene is akadémizálódott, ugyanez zajlik a jazzben is és mindenütt, ahol a tudás átörökítése a nyugati iskolai rendszerek szerint történik.

„A mai zeneipar komoly részt vállal a régi kultúra és esztétikai rendszer teljes lebontásában azzal, hogy a teljes zenei világot ipari szinten és módon homogenizálja.” Írja. Milyen veszélyeket rejt még ez magában?
Az életünk minden mozzanata immár be van árazva, hiszen fogyasztási termékké vagy szolgáltatássá tette ez a civilizáció. A veszély az, hogy lassan kilépünk az emberi tartományunkból. Már semmirõl sem tudjuk, miért van, miért jelent meg az emberi lény életében és mi volt valaha a funkciója. A zene, és általában a mûvészet éppen ettõl szenved. Ha leegyszerûsítjük a dolgokat, akkor azt mondhatjuk, hogy a zene egy lelki táplálék, az ember közvetlen szakrális kommunikációja a világ nem látható tartományával, a mûvészet funkciója pedig ebben a kultúrában az, hogy emlékeztesse az embert, hogy miért van itt és milyen lehetne az élete és általa lényét egy magasabb szintre emelje. Ehhez képest a zene szakma, üzleti vállalkozás, eladható termék, szolgáltatás. És persze a világ tömegesedésével és globális butulásával egyre elértéktelenedik. A mûvészetrõl ugyanez mondható el: szakma, üzleti vállalkozás, eladható termék, szolgáltatás. Kinek jut ma eszébe, hogy lényét és a külvilágát mûvészetével emlékeztesse az ideálisra, az ,örökkévalóra, az eredeti emberi létre és az egykori kultuszra? Az a „kulturális” intézmény, aminek ezzel kellene foglalkoznia, gyakorlatilag egy felülrõl vezérelt kultúra alapanyagát használó ipari üzem, ami az embereket is és a kultúra munkásait – (mert nem nevezhetek mindenkit mûvésznek)- haszon termelésére kényszeríti. Így az igazi mûvész a tápláléklánc legaljára kerül. Aki beáll a sorba és, kulturális ipari terméket állít elõ, az legalább megél belõle. Ez a folyamat zajlik most és a legnagyobb veszély az, hogy egy buta, érzéketlen, befolyásolható, programozható tömeggé válik a világ, ahol minden elfajzik. Elfajzik a zene, a mûvészet és maga az ember is. Hogy a tömeg ösztönei ki legyenek elégítve, az ipar zene- és kultúra pótlékokat állít elõ.

Miért tartja fontosnak zenészként, hogy a morális véleményének is hangot adjon? Minden mûvészre érvényes kötelezettség ez?
A morális etikai véleményem a lényem érzékenységébõl adódik. Minden emberben ott szunnyad a jó, a helyes, az etikus õstudása. Egy érzékeny mûvész, amennyiben tudja kezelni az egóját és nem szenved egyéb, a társadalom által generált mentális anomáliáktól, automatikusan érezni fogja, mi a helyes, pontosabban mi az, ami örökkévaló. Nálam az etikai érzékenységet egy nagyon erõs felismerés keltette életre. Észrevettem, hogy hatalmas erõk igyekeznek lerombolni mindent, ami régi, ami évszázadokat, évezredeket kibírt. Létre akarnak hozni valami olyan kultúrát, benne egy újfajta embert, aki nem emlékszik semmire az õsi tudásból, aki lelkületében gyökértelen, és ezáltal bármire programozható. Ehhez ki kell emelni õt az emberi tartományból. Minden jel erre mutat. Egy valamilyen szinten is magát mûvésznek nevezõ ember kötelessége a kritikai hozzáállás. Hiszen a kultúra megszemélyesítõjeként felelõs azért, hogy a kultúra ne csupán ipari, üzleti szolgáltatás legyen, hanem az emberek kultiválása, azaz mûvelése, magasabb szintre emelése. Nyilván ma nincs a földön hatalom, ami ezt jó szemmel nézi. Egy lebutított társadalmat könnyebb uralni. Az etikus kultúra ezért a perifériára szorult és csak megtûrt pozícióban létezik.

„A zene funkciója már nem egyöntetû az emberek között. Sokak számára hangzavar, egyeseknek legfeljebb „talpalávaló”, azon túl pusztán érthetetlen, absztrakt hangi jelenség.”
Ezt a könyvembõl idézte, és s ehhez nem tudok többet hozzátenni. Az ember teljesen eltévelyedett, nemcsak a zenét illetõen, de egész életvitelében. A zene az õsi kultuszokban a legszentebb jelenség volt. Az ember ösztönösen érezte, hogy a zene egy magasabb valóságból ered, általa közvetlen kapcsolatot érzett a Teremtõjével. A zene a Teremtõvel és az egymással való érzelmi, hangulati kommunikáció eszköze volt. Idõnként próbálom a mélytudatomból felhozni azt az érzést, amit õseink 2000-3000 évvel ezelõtt érezhettek, ha meghallottak egy zenét. Másként reagáltak minden hangra, mint mi most. Az akkori világban nagyon élesen elkülönült a zene és a zaj, de ami még fontosabb, ismerték a csendet. A zaj a legszentebb hangot is befedi. Ezért is vágyom olyan zenéket teremteni, aminek szerves része a csend, törekszem kevés hangból erõs építményt alkotni. Megmutatni, hogy a zenének nem feltétlenül kell hangosnak lennie, és nem kell elpocsékolni a hangokat.

A mai állapot jó néhány évszázad alatt jutott erre a pontra. Amikor a nagy zeneszerzõk elkezdtek versenymûveket írni, ez volt az a pont, amikor a zene végleg levetkõzte a szakrális funkcióját. A zene innentõl már az egó önmegvalósításának, a megmérettetésnek és a féktelen szórakoztatásnak az eszköze lett. A fiatal zenészek számára a virtuozitás az érvényesülés eszköze lett, igazából olyanná vált, mint a versenysport. Ezzel nem akarok pálcát törni a nagyszerû versenymûvek fölött, csupán, mint jelenséget tartottam fontosnak kiemelni. A mai világ mindent piaci alapon akar mûködtetni. A zenét is. Csupán szórakoztatni akar, tömegigényt kielégíteni, és ahol minél butább a tömeg annál inkább az avatatlanságának megfelelõ zenepótlékkal igyekszik azt kiszolgálni. A klasszikus zene egy ideig állta a sarat, de már ott is tömegigény kiszolgálása történik, jóllehet, magasabb szinten. Az ennek eszközéül alkalmazott látvány show már inkább a cirkuszra emlékeztet és az elõadók virtuóz akrobatizmusa pedig fontosabb lett, mint maga a zenedarab.

Ön szerint mára eltávolodtunk a zene és a zenehallgatás eredeti módozataitól? Annyiban nem-e egy természetes folyamatról van szó, hogy a zene funkciója, szerepe, használata megváltozott, és ma már nem azt a célt szolgálja, amit 500-1000 évvel ezelõtt?
Nagyon eltávolodtunk egyáltalán önnön emberi valónktól. Ma nem hallgatjuk, hanem fogyasztjuk a zenét. Amit nem fogyasztunk el, az mint akusztikus környezetszennyezés van jelen a világban. A probléma éppen az, hogy annyira megváltoztatták a szokásainkat, – mert ez véletlenül nem történik csak úgy, – hogy már nem emlékszünk arra, hogy miért kaptuk a zenét ebbe a világba. Minden változik és az természetes is, de az nem mindegy, hogy milyen irányba történik és milyen erõk hatására. Persze a mai kultúra szempontjából minden változásra azt lehet mondani, hogy természetes, mintha ezzel meg is nyugtatnánk és felmentést adnánk magunknak, miközben minden elfajzik körülöttünk.

Figyelemmel kíséri a fiatal tehetségek játékát, kísérleteit? Lát esélyt arra, hogy az Ön zenéjét az õ zenei elképzeléseik, elgondolásaik továbbviszik, ha másképp is, de továbbhagyományozzák?
Természetesen figyelemmel kísérem õket és ráadásul nagyon jól érzem magam velük, ha együtt zenélünk. Azt kell megtanulniuk, megérezniük, hogy a zene, amit szeretnének játszani, nem a külvilágban, hanem bennük van. Nem igazából tanítani kellene õket, hanem sokkal inkább terelgetni egy átfogóbb, univerzálisabb zenei szemlélet irányába. Önmagukkal kellene többet foglalkozni és kevesebbet a külvilágban található zenékkel. Végig kell járniuk egy bizonyos beavatási utat, kipróbálni mindent, megtapasztalni a zsákutcákat és persze olyan élményeket, amik magasabb szintre emelik a lényüket. Arra sosem vágytam, hogy a zenémet továbbvigye bárki is. A zeném az a legintimebb szubjektumom. Velem együtt a zeném is elfog enyészni, már csupán azért is, mert a zene számomra létmegnyilatkozás, mert bizonyos tekintetben egy vagyok a zenémmel. Engem nem boldogítana, ha valaki játszaná a zenémet, sokkal inkább az, ha valaki elkezd gondolkodni a zenén és saját magán, csupán mert hallott játszani, vagy olvasta a könyveimet. Ha az általam képviselt hozzáállást valaki továbbviszi, akkor már nem éltem hiába. Minden tehetséges kreatív zenésznek, aki bármilyen szinten is alkotó mûvésznek gondolja magát, meg kell teremtenie saját zenei világát.

A gyakorlatias dolgokat szem elõtt tartó világban hol a zene helye és mi a feladata a hétköznapi emberek életében? Miért szükséges a zenei mûveltség és oktatás támogatása, ha valaki nem zenei pályán képzeli el a jövõjét?
A mai világ embere számára a zene sokadrendû dolog. Sok ember észre sem venné, ha egy napon valamilyen okból megszûnne a zene, és elvesztenénk a zenére való hangoltságunkat. Mi, zenészek, bizonyára gyorsan belehalnánk, a tõzsde nem is reagálna az eseményre, és a világgazdaság sem omlana össze, miközben az egyetlen, a spirituális valósággal való közvetlen kommunikációs csatornánkat veszítenénk el. Egyetlen ország parlamentje sem gyûlne össze, hogy megvitassák a rendkívüli eseményt, mert fel sem tûnne nekik a hiánya. Azért nem tûnne fel, mert a zene a mai ember életében jelentéktelen helyet foglal el. Ez nem volt mindig így. A kínai történelemben például voltak olyan uralkodó dinasztiák, akik uralkodásuk ideje alatt a zenét a legmagasabb rendû mûvészetként tisztelték és az államuk egyik fõ pillérének tartották. Aki nem tudott magas szinten játszani valamely klasszikus hangszeren, az nem tölthetett be állami pozíciót. Ma egy sportoló vagy egy funkció nélküli médiaceleb összehasonlíthatatlanul értékesebb a hatalomnak, mint egy magas színvonalon teremtõ mûvész.

A zenei oktatásban nagyon sok jól mûködõ elem van és az eredmény magas színvonalú, csupán az a feltûnõ, hogy szinte kizárólag az interpretálás irányába fókuszál és szinte egyáltalán nem a kreativitás irányába. Ez persze érthetõ is, mert sokkal több a szorgalmas tehetség, akiket ki lehet nevelni magas fokú interpretációra, és hozzájuk képest minimális számú az a kreatív, intuitív tehetség, akik teremtõ mûvészként alkothatnának. Másfelõl mi magyarok mindig nyugati trendeket követünk, mert ezt várják tõlünk, de semmilyen szinten nem tudunk irányadó hatalommá válni, mert az országunk kicsi és a nyugati világ kulturális gyarmatává lettünk. Ez sok mindent meg is magyaráz. A klasszikus zene immár annyira internacionális kultúra, hogy abban valóban fel tudunk mutatni kis eredményeket, de például a könnyûzenében egyáltalán semmit. Ott a domináns brit és amerikai kultúra dominál, és azokon kívül csak utánzók és fogyasztók létezhetnek, vagy kicsiny belterjes szubkultúrák, mint amilyen a magyar könnyûzenei világ. Csak úgy létezhetnek külföldön is ismerhetõ magyar sztárok, ha mögöttük komoly „hátszél” dolgozik, azaz bizonyos érdekeltségek sztárolják õket. Nem mindegyikük üti meg a nemzetközi mércét, de a sztárolás hatékonysága legalább ismerten tartja a nevüket. A sztárolt mûvészre szokták mondani, hogy „jól adminisztrálja magát, vagy jó támogatója van….” Ugyanakkor vannak hihetetlen egyéniségû, rendkívül eredeti, az ismeretlenség perifériáján élõ újító tehetségeink, akik sokat letettek már az asztalra, de mögöttük nem áll senki, nem férnek be semmilyen trendbe, vagy nem állnak be a hatalom mögé. Ha mindezek volnának is, akkor sem lenne belõlük sztár, mert kívül esnek a domináns, mindent diktáló kultúrszférán. Így elkallódnak, mert el sem juthatnak addig, hogy kibukkanjanak az ismeretlenségbõl.

Nagyon szigorú megfogalmazása ez a dolgoknak.
Minden dolog, valamiféle szemlélet eredményeként jött létre, és azt kell mondjam, hogy egy félresiklott világ szemlélete mutatkozik meg benne. A zenei mûveltség jelenlegi állapota is egy jellegzetes anyagi érték alapú szemléletbõl vezethetõ le. Ez a szemlélet nem képes az eredeti helyén értelmezni a zene jelenségét, ezért csak úgy, mint bármi egyebet, anyagi haszna alapján szemlél. Azaz, a zenét nem annak látjuk, mint ami valójában, ezért a fontosságát képtelenek vagyunk felmérni. A zenei mûveltség nem az, ha valaki ismeri a legfontosabb szerzõket és tudja, hogy miket írtak és még fel is ismeri õket. A zenei mûveltségnek azzal a tudatossággal kellene kezdõdnie, hogy a zene a léleknek ugyanolyan fontos tápláléka, mint a testnek az étel. Ennek tudatosítását gyerekkorban kellene elkezdeni, szép lassan bevezetni, beavatni a gyermeket a hangi világba és a zenét a mindennapok részévé tenni, de nem úgy, hogy állandóan és mindenütt szól valami zenepótlék. Mindenkit a szintjének és korának megfelelõen kellene bevezetni. Megtanítani õket arra, hogy a zenét nem érteni kell, hanem érezni. Nem kellene mindenkinek tudni a szolfézst és az összhangzattant. Elég lenne csak énekelni és sok zenét hallgatni, mindenfélét. Az otthon része kellene, hogy egy legyen egy rendes lejátszó és lehallgató rendszer. Ez már ma nincs sehol, a 80-as években divat volt a jó hifi, de ma már csak laptop van és telefon. A zene átélésére kellene tanítani a gyerekeket. A mai gyerekek azért nem szeretnek énekelni, mert a szüleik sem énekelnek. Nincs követendõ modell számukra. Az iskolai énekeltetést pedig elutasítják, mert szégyellik egymás között az éneklõ megnyilatkozást. Mindez azért van, mert a világból is hiányzik az éneklõ ember modellje. Ezen még az ipari paraméterekkel felépített énekes popsztárok sem segítenek, sõt ellenkezõleg, egy elérhetetlen, zárt, hamis világot testesítenek meg és mutatnak. Nem kellene oly sok mindenkinek zenei pályára lépni, csak azért, mert tehetségkutatók erre csábítják a fiatalokat, vagy mert divat például gitárt tanulni. Érdekes, hogy hazánkban több száz gitártanár tanít, miközben egyáltalán nincs gitárkultúránk. Nincsenek igazi mûvészeink, csak néhány versenyt megnyert gitárosunk, akikbõl végül megint csak tanárok lesznek, akik ugyanúgy tenyésztik a következõ generáció versenyzõit. Ez a fajta zeneoktatás egy olyan intézetre emlékeztet, ahol zenei versenysportolókat, majd tanárokat tenyésztenek.

A támogatásokról még szót sem ejtettünk…
Beszélhetnénk az oktatás és mûvészet támogatásáról is. Bármennyi pénzt költhetnének rá, nem változna semmi, mert az uralkodó szemlélet eleve rossz, a pénz pedig annak rendje és módja szerint elpárologna. Miként pénzt áldozunk a testünk önfenntartására és igyekszünk lehetõleg a legjobb ételeket és italokat fogyasztani, addig a lelki önfenntartásunk szükségessége fel sem merül a tudatunkban, aminek legelemibb része lenne a mûvészetre, azon belül a zenére való anyagi áldozás és ez tisztán szemléleti kérdés. Érzésem szerint könnyebb lenne megtalálni rá a pénzt, mint megváltoztatni a rossz szemléletet. Ami évszázadok alatt torzult el, azt nem lehet 1-2 év alatt rendbe hozni. Egy pár ember megpróbálhatja legalább azzal, hogy felhívja a figyelmet, hogy másféle gondolkodási modell is létezik. Én ezek egyike vagyok.

2017. december 5.