| A Magyar Gitár Rapszodia keletkezésének
háttere
Mire az ember eléri és túlhaladja élete ötödik
évtizedét szerencsés esetben ráébred
miért született erre a világra ekkor és itt.
Én talán szerencsésnek mondhatom magam. Talán
mindig is tudtam, de az elsõ évtizedeimben csak éreztem,
meg sem mertem fogalmazni. Ma már tudom is. Ennek az életre
szóló tudatosult missziónak egy fontos része
a szülõhaza adta géniuszok magamba foglalása
és a benne fogant alkotások összegzése. Ezt
kezdtem el már jó régen, azonban mindig szembeszéllel
kellett haladnom. Miután megtudtam magamról, hogy belsõ
entitásom mindig azt keresi, amire „normális”
ember nem vállalkozna, így megadtam magam a karmám
szorításának és onnantól következetesen
csak egy számított: bármilyen szembeszél ellenére
is csak azért is végigvinni. Lassanként áthatott
az a képzet, hogy csupa olyan dologba kezdtem, amit ha én
nem végzek el, akkor azt senki más nem fogja helyettem elvégezni.
Ennek a küzdelmes útnak egyik momentumára szeretnék
rávilágítani.
Mivel kicsiny gyermekkoromban a népzenén kívül
más zene nem igazán tudott „fertõzni”,
így az öntudatlanságomban belém hatoló
népzene mint természetes szellemi táplálék
volt és maradt számomra. Miután a modernebb zene
elragadott és egy egzóta hangszer, a gitár lett a
társam, így jócskán távol kerültem
a népzene mûvelésétõl. Amikor lassan
abbamaradt a gitáros korszakom, és folyamatosan átváltozott
egy mélyebb muzsikus korszakká, akkor felébredt bennem
újra a vágy a magyar népzene iránt. Kihívásnak
és õszinte belsõ vágynak éreztem megformálni
gitáron is. Tudtam, hogy minden népzene nagyon kötõdik
a saját autentikus hangszereihez, így nem lehet hitelesen
elõadni egy idegen hangszer hangszerszerûségeivel
terhelve. Elõbb azt gondoltam, hogy a gitár nem erre termett,
de hamar rájöttem, hogy a gitár muzsikára termett
és nem egyetlen fajta stílusra, így nem sajátíthatja
ki a gitárt egyetlen specifikus zene sem. Bartók és
Kodály olyan lehetséges utat mutatott, amelyen haladva a
népzene belsõ lényege meg tud szólalni hangszer
függetlenül és egy új minõségben
élhet tovább. Bár elvesztve népi köntösét,
de egy mûzenei formában egy zongorán vagy nagyzenekaron
is bármikor hitelesen tolmácsolható a lényege.
Akkor ezt miért ne lehetne gitáron is megtenni?
2002-ben elkezdtem felmérni mindazt, mi került át gitárra
a magyar népzenébõl. Az oktatófüzetekben
található, a fél százat alig meghaladó
népdalpéldákon kívül semmi mást
nem találtam és nem túlzok ha azt állítom,
hogy semmi nincs. Született pár gitár átirat
Bartók zongorára írt népzenét felhasználó
darabjaiból Szendrey-Karper László kezébõl,
egy két kezdõknek szánt próbálkozás
Szokolai Sándortól, de ezeken kívül semmi egyéb
publikált anyag nem található, ami kifejezetten a
gitárt célozta volna meg. Ez pedig azt jelenti, hogy bõven
van mit tenni. 2003-ban elkészítettem pár népdal
feldolgozást, modern felfogásban, azaz harmóniákkal
láttam el a dalokat, és részben ettõl, részben
a harmóniák jellegének köszönhetoen nevezem
modernnek.
Elvittem az anyagot a Fonó Budai Zeneház vezetésének,
akik akkoriban nagyon nagy aktivitást mutattak a népzenei
értékek mentésében. Az anyagomat valószínûleg
sohasem hallgatták meg, mert tudták, hogy a gitár
egy idegen hangszer, és az én nevem nem cseng sehogyan sem
a népzenével kapcsolatban. Több mint egy éven
át tartott csupán annak az ígérgetése,
hogy meg fogják hallgatni az anyagot. Nehezen viseltem ezt a számomra
megaláztatásként megélt eljárást.
Aztán a grémium eltûnt, új arcok kerültek
a helyükbe még kevesebb valós érdeklõdést
mutatva az anyagom iránt. Így éppen ott, ahol a magyar
népzene túlélésének minden ügye
zajlott, azt a lehetõséget, esélyt nem kaptam meg,
hogy egy õszinte NEM választ kapjak.
2005-ben Kanadában turnézván az ottani vendéglátóm
élénk érdeklõdést mutatott a népzenében
a gitáron tett erõfeszítéseim iránt.
Megmutattam neki egy egész albumnyi muzsikát, mert addigra
a teljes CD hanganyaga elkészült és végül
ott jelenhetett meg a lemez. Sokadszorra fordult elõ, hogy az idehaza
figyelmen kívül hagyott munkáim máshol a világon
jelentek meg. Idehaza teljes közöny, némaság fogadta
a tényt, bár ez nem meglepõ ebben az identitásától
csaknem teljesen „megszabadított” országban.
Azt hiszem ez még inkább erõt adott, hogy a mindig
érezhetõ "szembeszélben" tegyek valamit.
Ekkor tettem közzé az õsi magyar maqám zenével
kapcsolatos kutatásaim eredményeit is a www.hunmaqam.hu
honlapon.
2009 õszén számomra egyfajta fordulat történt.
Meghívtak egy rangos spanyol gitárfesztiválra. Volt
egy fél évem felkészülni rá. A gitárfesztivál
ugyan klasszikus jellegÛ volt, így arra gondoltam, hogy ott
magyar gitárzenét fogok játszani, olyan darabokat,
amik sehol nem hallhatók, mert senki sem játssza õket.
Így elõvettem korábban készült magyar
népzenei átirataimat és abból állítottam
össze a programomat. Spanyolországban gitározni a gitárzenén
felnõtt közönségnek nemcsak megtiszteltetés
és megmérettetés, de hatalmas kockázat és
kihívás is. Így életemben elõször
volt bennem izgalom és feszültség külföldi
közönség elõtt. Ez mindössze az elsõ
darab végéig tartott. Kiderült, hogy a közönség
már ott is torkig van az agyonismételt „kötelezõ
darabokkal” és valami frissre és különlegesre
vágyik. Másfelõl a klasszikus gitárzene kedvelõ
közönség távolról sem olyan sznob, mint
például itthon. A koncert hihetetlenül sikeres volt,
a közönség állva tapsolt és ráadást
követelt. Az emberek a koncert után gratuláltak és
meglepetésüket fejezték ki, hogy miért nem játszanak
magyar zenét gitáron, és hogy mennyire jól
szól a magyar zene a gitáron. Kell ennél hitelesebb
ítélet, hogy mi szól jól a gitáron
és mi nem….? A boldogságomba azonban keveredett egy
kis szégyenérzet is: tudván, hogy senki sem játszik
magyar zenét gitáron. Az emberek biztatásától
újra kaptam némi megerõsítést, látván,
hogy az ellenszél mesterséges és anyagi, a muzsika
pedig szellemi és feltartóztathatatlan. Nem mérhetõk
össze. Ettõl a naptól minden külföldi koncertemen
a repertoárom felében a modern darabjaimon kívül
magyar népzenei feldolgozásokat is játszom.
A népdal átirataimat kezdettõl fogva lekottáztam,
a lehetõ legegyszerûbb módon, hogy könnyen olvasható
legyen minden kottát ismerõnek. Néhol ujjrendekkel
és egyéb pozíció jelzésekkel is elláttam,
feltételezve, hogy aki belekezd az már rendelkezik némi
kottaolvasási gyakorlattal.
A tabulatúrát kezdettõl fogva nem terveztem, mivel
csak vizuális kapcsolatot épít ki a zenével.
Olyan, mint a tánc koreográfia. Tabulatúrával
a játék csak torna és mozgás mutatvánnyá
válik, ami mellesleg „zajt” okoz… Így
csak a hagyományos kottarendszert használtam. Az elõadáshoz
nem írtam elõ semmilyen részletezõ elõadási
instrukciót, mivel nem akartam megmerevíteni az elõadót.
Már a kottába való lejegyzés is eleve egy
merev sablon, egy szükséges rossz.
A táncos ritmusú dalok könnyen leírhatók
és visszaadhatók a kottából, azonban egy a
dal szövegétõl erõsen függõés
az elõadó hangulatára építõ
Parlando, Rubato ritmikájú dal olvashatatlanul bonyolult
lenne részletesen leírva. Egyszerûen leírva
egy nem magyar hangszeres csak felismerhetetlen módon tudná
eljátszani. Ezért a gyüjteményben kevés
Parlando, Rubato dal szerepel, többnyire feszesebb ritmusú
Tempo Guisto dalok képezik a gerincét a válogatásnak,
illetve olyan balladák és lassúk, amiknek egyszerûen
leírható karakteres ritmusuk van.
Bizonyos tekintetben a kotta még fontosabb, mint a hangfelvétel,
mert hallás után kevesen játszanák el, azonban
egy kottát ismerõ gitáron tanuló eljátszhatja,
és ha akad eléggé kreatív gitáros,
szabadon továbbfejlesztheti a leírt dalokat.
Végeztem egy internetes böngészést is, és
bizony szomorú, hogy magyar népzene gyakorlatilag nem létezik
a fent említett oktatófüzeteken kívül írott
publikált formában.
Ugyancsak szomorú eredmény volt azt megtudni, hogy gyakorlatilag
senki nem játszik gitáron magyar zenét. Ezt azt hiszem
nem is kell kommentálom.
A népdalok harmonizációjában egyaránt
alkalmaztam egyszerû modális ellenpontozást, máshol
modális harmóniákat, azonban néhol ebbõl
kilépve még tágabb tonális világba
vittem a dallamot. A lejegyzett dalok harmonizációinál
a tiszta egyszerûséget tartottam szem elõtt, mert
ha azt szeretném, hogy valakik ezt játsszák valaha
is, akkor vonzóvá kell tennem számukra. Más
kérdés, ha én magam játszom õket, akkor
gyakran elmegyek a tonalitás végsõ határáig
is.
Koncerteken ezeket a népdal témákat szabadon kombinálom
egymás után, mint egyveleg játszom hosszú
láncba fûzve õket, minden koncerten más és
más módon formálva meg a zenét. A témákat
(dalokat) sokszor kötöm össze improvizált átvezetõ
részekkel, mely mintegy organikus ragasztó tartja egyben
az egész darabot.
Végezetül megemlíteném, hogy a gyûjteménybe
bekerült pár kakukktojás is. Történt ugyanis,
hogy a hónapokon át tartó munka során, az
erõs népzenei hatás oly mértékben hatott
át, hogy egyszer csak azt vettem észre, hogy ismeretlen
„népdalokat” játszom. Olyanokat, amik teljesen
megfelelnek a magyar népzene minden kritériumának.
Ezeket valamiféle természeti erõ hajtotta fel belõlem,
és így születtek teljesen új kanásztáncok
és ugrósok. Ennek ténye elgondolkodtatott és
adott pár sejtést arra vonatkozóan is, hogy miként
keletkezhetek valamikor népdalok. A darabokat kidolgoztam, leírtam
és jelenleg is a repertoáromban tartom õket.
Eljutottam egy pontra, amikor valamiféle egységes formai
keretbe kellett foglalnom az egyébként állandóan
változó, de néha csapongóan variálódó
népdal átiratokat. Ekkor jutottam arra a döntésre,
hogy egy sok, rövid tételbõl álló rapszódiává
fejlesztem a témákat. Mivel egy 20-22 perces hosszabb lélegzetvételû
darabhoz sok témából választhatok, így
a koncertjeimen szabadon váltogatom és variálom õket,
néha újabbakkal cserélek ki egyes résztémákat,
azonban a rapszódikus karakter és hangvétel mindig
megmarad.
A Magyar Gitár Rapszódia tehát megszületett.
A sors úgy hozta, hogy a darab premierje legelõször
külföldön lesz, Csehországban a prágai Ethno
Fesztiválon 2010 Május 4-én. Az elsõ hazai
bemutatója a IX. Nemzetközi Akusztikusgitár Fesztivál
váci koncertjén lesz Május 13-án.
Vác, 2010 Április 23.
Szabó Sándor
|