Sándor Szabó


acoustic guitar artist, composer

Untitled Document

 

Szabó Sándor, az akusztikusgitár magyar nagymestere

Halk szavú, szerény ember Szabó Sándor, aki legutolsó torontói látogatására a magyar népdalok gitárra hangolt CD-jét is elhozta. A kellemes hangulatú, hatalmas fák lombsátrával árnyékolt kerti partin, amelyre dr. Magyar Tamásék portáján gyűltünk össze, mindenről szó esett: egészséges étkezésről, gyaloglásról, Hamvas Béla filozófiájáról, családról, irodalomról, szobrokról-képekről, csak a zenéről nem. Mintha csak az esti házi koncertre spóroltunk volna, visszafogottan, udvariasan, titkolt izgalommal vártuk a pillanatot, hogy végre körbeülhessük a Mestert. Megtörtént. És egy szűk órára megszűnt a világ minden prózaisága, csak a dallam élt, a gitár intim, „csak-nekem-értem-szóló” hangja. Akkor, ott a halk szavú Szabó Sándor mini-hangversenye a sors egyszeri, megismételhetetlennek tűnő ajándékává nemesedett.
Szabó Sándort legjellemzőbben a honlapjáról vett idézettel mutathatjuk be az olvasónak: „Muzsikájában, a klasszikus kompozíciós módok, a keleti meditatív előadásmód és hangzás, a modern jazz-ből hozott improvizáció mind megtalálható. Az évek alatt kialakult sajátos, időnként meditatív, finoman részletező dallamvilága, a diatónikus és atonális világ között lebegő, azokat átszövő harmóniavilága. Zenéje nehezen sorolható be egy-egy kategóriába. A klasszikus gitár polifóniáját, az amerikai fingerstyle akusztikus gitárjáték technikáját és a keleti zenék díszítésmódját ötvözte egybe. Mindehhez párosul a jazzből örökölt improvizációs készsége.”
A torontói Magyar Kultúrközpontban szervezett koncertje előtt beszélgettünk a nemzetközileg nagyra becsült akusztikusgitár-művésszel a Bayview Village kávézójának teraszán.
– Első kérdésem, hogy mikor találkozott először a gitárral?
– Tizenhárom éves voltam, amikor a nagynéném áthívott magához, hogy megmutasson valamit, amit a fiának vásárolt. Az ajándékot úgy hívják, hogy gitár, mondta. Én azelőtt nem is hallottam a gitárról, lévén, hogy egy tanyáról költöztünk be a városba, és csak a rádióból hallottam zenét azokban az években. Még most is fel tudom idézni azt a pillanatot, amikor először szemben találtam magam a gitárral: egyszerűen lecsúsztam a fal mellett a földre, és úgy néztem rá, mint valami oltárra. Ez a perc meg is változtatta az életemet. Utána semmi más nem érdekelt, csak a gitár.
– Csak a látvány babonázott meg vagy ehhez hozzáadódott a hangja is?
– A hangját csak később hallottam, de a rádióban ettől kezdve mindig a gitárzenét kerestem. Hihetetlenül óriás univerzummá tágult a gitár, és ez a hatás elkísérte az egész életemet, a mai napig.
– Kivel kezdtél gitározni tanulni?
– Törökszentmiklóson születtem és nőttem fel. A városban volt egy öreg muzsikus, aki tudott valamennyire játszani klasszikus gitáron, s nála kezdtem el a gitározást. Őt egy idő után azért hagytam ott, mert elérte Magyarországot is a Rock and Roll-hullám, és minden fiatal elkezdett játszani valami olyan zenét, ami Nyugatról jött. Ez a láz engem is magával ragadott. A rockzenéből viszont adott ponton kiábrándultam, olyan értelemben, hogy nem találtam benne semmit, amire nekem szükségem volt. Így elkezdtem más zenék után kutatni, és húsz éves koromban már a dzsessznél tartottam. A dzsessz nagyon izgalmas, érdekes volt számomra, mert harmóniában, hangzásban, zeneileg mindent megtaláltam benne, amire vágytam. A harmincas éveim után aztán különböző távoli kultúrák zenéjével ismerkedtem meg. Akkortájt nyitott Kelet. Főleg az indiai zene jelentett fontos momentumot a pályámon, és ezen keresztül jutottam el más népek zenéjéhez. Természetesen, felfedeztem magamnak a klasszikus zenét is, amit egyébként gyermekkorom óta folyamatosan hallottam. Már az iskolában nagy örömet szerzett Bartók és Kodály, de nem gondoltam, hogy később az ő nyomdokaikat követem a magam zenéjében.
– Példaképeid?
– Tulajdonképpen a nagy magyar zeneszerzőket, elsősorban Bartókot és Kodályt tartom példaképeimnek és nem gitárművészeket.
– Az akusztikusgitár úttörő műfaj Magyarországon. Hogy tudtad megszerettetni, illetőleg meghonosíttatni ezt a műfajt?
– Még nem beszélhetünk meghonosításról. Ami azt illeti, arra tettem fel az életemet, hogy Magyarországon meghonosítom ezt a zenei műfajt, amit azonban az én stílusommal elég nehéz megtenni. Azért nehéz, mert Magyarország az elmúlt 50 év alatt kulturálisan mindentől elfordult, ami magyar, és ami a mienk. Az igazság az, hogy soha nem tudtuk az értékeinket és a nagyjainkat megtartani, szélnek eresztettük őket, és mindenki valahol külföldön, a világ másik oldalán keresett boldogulást. Amikor megindult az ún. globalizáció, akkor gyakorlatilag a nyugati kultúrák mindent elsöpörtek. Nos, én rájöttem arra, hogy ha valamit meg akarok valósítani a gitárral mint hangszerrel – amely nem tartozik a tradicionális magyar hangszerek közé –, akkor igénybe kell vennem a nyugati kultúrát olyan módon, hogy turnékat, fesztiválokat szervezek, és ide becsempészek mindenféle gitárost, nemcsak nyugatiakat, hanem keletieket is. Ez azt jelenti, hogy a gitárt igyekszem a maga teljességében bemutatni, közönség elé tárni mindent, ami csak a gitáron történik. Azt kell mondanom, hogy ez nagyon sikeres, mert a gitár csodálatos intim hangszer, nem hiszem, hogy bárkit is bántana a hangja, és az emberek szeretik. Most már törzsközönsége van otthon a gitárnak. Nem nekem, a gitárnak.
– Ezek szerint sok nemzetközi művésszel játszol.
– Igen, többnyire külföldiekkel, ugyanis még Magyarországon nem tartunk ott, hogy ebben a műfajban magas színvonalú művészek legyenek. A klasszikus gitárban elég erősek vagyunk már, de a modern gitár műfajában eléggé egyedül vagyok még. Lankadatlanul dolgozom azon, hogy a fiatalokat megnyerjem. 2002-től évente megszervezzük május középső két hetében a Nemzetközi Akusztikusgitár Fesztivált. Az idén a hatodikat tartottuk, amelyre meghívtam a német Peter Fingert, az amerikai Dean Magraw-t és Dylan Fawlert Walles-ből, aki kelta zenét játszott. Igyekszem mindig olyan művészeket meghívni, akik jó kontrasztban vannak egymással, hogy színes legyen a műsor.
– Minek alapján történt a népdalok válogatása?
– Egyrészt olyanokat választottam ki, amelyek érzelmileg megfogtak, másrészt olyanokat, amelyek technikailag, zeneileg kínálták magukat gitáron. A gitár makacs hangszer, mert bizonyos dolgot enged, másokat meg nem nagyon hagy eljátszani.
A magyar népzenei kincs, amelyhez olyan sokan nyúltak hozzá könnyelműen, autentikus formájában ma már nem is létezik. A mai népszerű népdalénekesek immár nagyon kényelmes városi életet élnek, professzionális szintre emelték a népdal előadásmódját, tehát nem autentikusak. Van az előadásmódjukban egyfajta akadémizmus. Meglehet, hogy ma már nem is lehet autentikusan énekelni, legfeljebb átmenteni egy városi miliőbe a lejegyzett népzenei kincsünket, a lényegét megtalálva átemelni egy újfajta minőségbe. Tulajdonképpen Bartók is ezt tette. Mivel én gitáros vagyok, még érdekesebbé válik a dolog, hiszen a gitáron előadott magyar népzenének végképp nincs hagyománya.
– Hamvas Béla filozófiája?
– Az embernek vannak kritikus pillanatai, válságidőszakai, amikor keresi a fogódzót, amikor keresi a gravitációt a talpa alá, és sokszor ezek a dolgok nincsenek. Pont egy ilyen időszakban beszélgettem valakivel, aki azt tanácsolta, hogy olvassam el Hamvas Bélát, és javasolta a Láthatatlan történet című esszégyűjteményt. Ez a könyv egészen új fordulatot hozott az életembe. Minden, amit abból a könyvből kiolvastam akkor, úgy hatott rám, hogy úristen, én ezt már régóta tudom, érzem, csak nem tudtam, mi az, és lám, most itt le van írva! Olyan forrásokra hivatkozott, amiket elkezdtem én is kutatni, s lassan eljutottam a misztikához, az igazi, értékes, ősi gondolatokat kerestem meg benne, s aztán ezen keresztül rengeteg más dolog is kitárult előttem, ezen keresztül mélyült el a kapcsolatom a képzőművészettel. Amikor Vácra költöztem, amelyik Szentendre után a második legnagyobb művészváros, ott elég ösztönzést kaptam arra, hogy mindezekben a dolgokban elmélyedjek. A Hamvassal való találkozás egyértelműen világossá tette számomra, hogy a zene, a zenélés, az improvizáció nem hétköznapi fizikai síkban keletkező tevékenység. Ez sokkal mélyebb rétegekben kell hogy gyökerezzék.
Hamvas szerint vannak olyan dolgok, amelyek ugyanabból az attitűdből, ugyanabból a szellemi gyökérből fakadnak, pl. az írás, az ölelkezés, a muzsikálás – különös tekintettel az improvizációra – a mentális, misztikus intuícióból. Ez olyan mentális állapot, amikor ugyan fizikai síkon vagyunk, de a szellemi érzékszerveink folyamatosan más-más helyeken és más-más valóságszinteken vannak. A művészember többdimenziós életet él. Én ezt fölfedeztem magamnak és alkalmazom is.
–Megszenveded ezt a folyamatot?
– Természetesen, hiszen, mint minden művész, hiperérzékeny vagyok. Ha nem lennénk hiperérzékenyek, nem lennének hiperszenzoraink, és akkor nem volnának mély élményeink sem. Valaki ezt úgy fogalmazta meg, hogy ahol az érzés, ott a szenvedés.
– Torontói vendéglátóidnál, dr. Dencs Katiéknál rögtönzött házi koncerteden hallottunk tőled egy érdekes eszmefuttatást a honvágyról. Hogy is állunk ezzel a kérdéssel?
– Erre ismét nem lehet tömören válaszolni, talán a szellemtudomány tudna bővebb magyarázatot adni rá. Hogy én mit gondolok a honvágyról? Rengeteget utazom, és amikor megérkezem, akkor van egy olyan érzésem, mint ebben a pillanatban is, hogy minden, ami körülöttem történik, olyan, mintha ülnék egy tévé előtt, és én ki lennék rekesztve belőle. Tehát nem fogad magába az az energia, amely itt mindent össze- és megtart. Amikor már elviselhetetlenül kívülrekedtnek érzem magam az itteni fizikai valóságban, akkor elfog egy érzés, ami nem más szerintem, mint maga a honvágy. Abban a pillanatban, amikor visszaérkezem, mondjuk éppen Magyarországra, akkor azt tapasztalom, hogy hirtelen minden körülöttem a helyén van, minden magába fogad, egy egészen más létállapotba kerülök. Arra is rájöttem, hogy minden személynek szüksége van arra, hogy időnként kiemelje magát a megszokott energiáiból, ilyenkor szoktak utazni, feltöltődni az emberek. Nekem az utazás mindenképpen feltöltődést jelent, mert amikor egyedül vagyok, elkezdek komponálni, vagy hazaérkezésem után egy idő múlva azok az ötletek jönnek elő, amelyek idegenben keletkeztek. Szeretek utazni, de szeretek megérkezni is. Nem tudnék máshol élni, mint ezen a nehéz Magyarországon.
– Terveid?
– A napokban megjelent Vancouverben a népdalos akusztikusgitár-albumom, aminek a címe The Hungarian Acoustic Guitar. Szeretnék egy kis kampányba kezdeni, elküldeni mindenféle folkfesztiválra, különösen olyan helyekre, ahol magyarok élnek. Nyilván ez misszió is, ezt nekem meg kell tennem. Ezzel párhuzamosan el kell kezdenem a következő albumot készíteni, ennek már dolgozom az anyagán, most is hoztam magammal népdal-lejegyzéseket és ezeket teszem át gitárra. Ezzel egy időben dolgozom más gitárosokkal. Mielőtt Torontóba jöttem, Bostonban készítettem felvételt Kevin Kastninggel, egy rendkívül kiváló amerikai gitárossal, akivel annyiban közösek vagyunk, hogy ő is ilyen furcsa hangszereken játszik, mint én – elkezdtünk 12 húros bariton gitáron játszani, ami teljesen kitágítja a gitár eddig hallott hangzó- és zenei lehetőségeit. A közelmúltban készítettem felvételt egy belga gitáros asszonnyal, Veronique Gillet-vel, az is hamarosan megjelenik.
– További sok sikert és köszönöm a beszélgetést.

Dancs Rózsa

 

 


copyright Sandor Szabo © | design&pr by laszloHuttonWebDesign©