Sándor Szabó


acoustic guitar artist, composer

Untitled Document

"A zenész metafizikája"

Szabó Sándor már jó ideje jelen van a zenei életben. Aki nem ismeri el zenéje zsenialitását, az felér azzal, hogy nem ad bizonyságot az „Sz” betûnek az abécében. Olyan önálló és utánozhatatlan úton jár, ami nemhogy Magyarországon, de a világon is egyedi. Amellett, hogy alapvetõen szólista, mégis együttmûködik más zenészekkel, méghozzá nagy beleérzéssel, hiszen mindig improvizál. Átadja magát egy belsõbb és magasabb erõnek, majd tisztán adja át mind élõ koncerten, mind hanglemezein mondanivalóját. Nemrég jelent meg a „Zene metafizikája” címû könyve, mely a zenét didaktikus és szellemi értelemben is magyarázza. Tehát személyében az igazi tudós- mûvészt ismerhetjük fel, aki mindig a számára tökéletesre törekszik. Egy róla írt cikkben olvastam a magyar ufó titulust, és ha zenei, vagy akár irodalmi alkotásait nézzük , ez abszolút rá illik.

Sanyi, mit gondolsz, mivel érdemelted ki a „magyar ufo” nevet?

Az „ufóság” sok tekintetben áthatja az életemet, bár inkább az „Alien” név lenne korrektebb, mert repülni sem tudok és azonosítatlan pedig fõleg nem vagyok, hiszen ebben a bedrótozott és bekamerázott civilizációban ma már nem él itt ezen a vidéken senki sem, akinek ne tudhatnák akár a pillanatnyi vérnyomását is, ha éppen kellene. Részben én magam is érzem, hogy a másságot a külvilág is lereagálja velem kapcsolatban. Az „alienség” lényege az a fajta másság, mely idegenséget szül az emberekben. Ha egy világban erõs trend mutatkozik mondjuk az erkölcstelenségre ahol már mindenki erkölcsök nélkül él, és ha ebben a világban akad egyvalaki, aki erkölcsös, azt a tömeg kiveti magából. Én a zenémmel és azzal, ahogyan a zenét megközelítem és amit egyáltalán gondolok a zenérõl már régóta kivívtam a „legemberibb kinézetû alien” címet. Már azzal, amit elmondok és leírok és amit felhozok a zenémben az nagyon elüt minden ma létezõ zenei trendtõl, miközben a gondolataim és a zeném is nagyon emberi. Azt hiszem, hogy nem vagyok nagyon egyedül, mert sok hasonszõrû „ufó” belezuhant már ebbe világon oly egyedülálló magyar multi-kulturális valóságba, csak éppen nem láthatók, mert vagy elsodorja õket a világ, vagy egyszerûen elfáradnak és eltûnnek. Azt gondolom, hogy a világ amiben élünk az tesz bennünket a tömeg számára idegenné. A tragikus persze az, amikor én magam is idegennek érzem magam, mert a világ is idegenként viszonyul hozzám. Próbálja meg valaki átérezni milyen érzés a sajásandort hazájában idegennek lenni. Ebben az elidegenedésben születnek a zenéim és a gondolataim, mert a lényünket nem lehet leválasztani a külvilágról. A személyiségem és a mûvészi tetteim a világra való kompenzáló reflektálásaim. Ha hallasz egy elmélkedõ zenét tõlem, az csupán azt jelenti, hogy azzal kompenzálom azt, ami nincs, vagy nem jellemzõ a világban. Ez esetben a világban nem jellemzõ az elmélkedés, és fõleg nem zenei értelemben. Csaknem mindenki felülrõl bedobott trendi mintákra reagál, mintha senkinek nem lenne saját lelke és belsõ világa. Ha azt hallod, hogy csak akusztikus hangszereken játszom, ezzel azt kompenzálom, hogy csaknem mindenki elektromos hangszeren játszik, és ebbe az irányba megy a zene. Ha azt hallod, hogy nagyon organikus és komplikált akkordikus világban élek, ezzel azt kompenzálom, hogy a világban mindenki a szintetikus csont száraz zenék felé hajlik. Ha azt hallod, hogy egy szál hangszeren keleti zenét játszom, azzal pedig azt kompenzálom, hogy a világ állandóan új akar lenni, és nyugati mintára akar folyton új lenni én pedig visszatérek az õsi keleti gyökerekhez. Valójában a lelkem próbál odamenni, ahol még érez magának helyet. A válaszom legfontosabb eleme viszont az, hogy képes vagyok áttörni a tudati határt azzal, hogy át tudok , – még ha rövid idõre is,- váltani egy más gondolkodási modellre és onnan szemlélni a dolgokat. Ha egyszer tényleg nyilvánosan is tudható lesz, hogy milyen egy más világbeli idegen lény (alien) akkor majd kiderül, hogy a legnagyobb probléma az, hogy õ egy más gondolatmodell szerint értelmezi a valóságot és gyakorlatilag lehetetlen a megértés. Nos, a mai világ ott tart, hogy ehhez idegenek sem kellenek, mert éppen elég más gondolkodású ember van itt közöttünk, akiket a világ és az azt rejtve irányító hatalom nem nagyon tolerál csupán azért, mert nincs közös fogalomkészletük a kölcsönös megértéshez. Az „ufóságomat” már kezdettõl erõsítette például az, hogy sohasem elégedtem meg azzal, amit a világ készen kínált, mert azonnal láttam, hogy a világ sokkal több annál. Itt most a 16 húros gitáromra gondolok, ami valójában ismertté tette a nevemet, de sajnos a külvilág megrekedt a széles gitárnyak és a sok húr látványában és addig már nem jutott el, hogy mit alkottam ezen a gitáron. Ez végtelenül szomorúvá tesz, mert egy életet áldoztam erre. Ha nagyon elfog a kiábrándulás érzése, akkor mindig felidézem azt a vigasztaló gondolatot, ami az aranykori ember lelkületét jellemezte, azaz mindent azért tett, hogy a világot átszellemítse vele, és mindazzal gazdagabbá, igazabbá tegye olyanná, mint az eredeti szellemi világ. Ezen tetteit nevezte „asa”-nak, amik bearanyozzák a világot. Errõl Hamvas Béla szépen írt. Ezt a hozzáállást a mai ember már nem érti, és aki megpróbálja felidézni, netán úgy élni, azt kiveti a tömeg és mehet az ufók közé.

A felvezetõdben említett tudós-zenemûvészségnek kétféle megítélése lehetséges. Egyrészt kérdés az, hogy a köztudatban ki számít tudósnak és mûvésznek. Akit a hivatalos akadémikus tudós, mûvész közösség tudósnak vagy mûvésznek tart, és azt kommunikálja a külvilágba nyilván a köztudatban azok lesznek a tudósok és a mûvészek. A másik lehetséges megítélés arra vonatkozik, aki ezen kívül áll, lehet bármilyen nagy tudású és nagyszerû, igazi mûvész, legfeljebb csak a köztudat perifériáján lesz tudós-mûvész egy szûk kör számára. A valóság azonban,- különösen itt Magyarországon,- még bonyolultabb és tragikusabb. A történelmünk azt mutatja, hogy ez az ország sohasem tudta megtartani a nagyszerû elméit, azok mind elmentek innen és más országok kultúráit gazdagították. Ennek mélyebb okaiba nem mennék bele. Akik itthon maradtak, azok pedig elvesztek a szándékos észre nem vevésben, az elutasításokban, az ellehetetlenítésekben. Különösen tragikus azoknak a sorsa, akik szuverén, autonóm gondolkodók voltak, akiket az aktuális „hatalom” által felkent tudós-mûvész világ nem enged magához közel, mert akkor leleplezõdne a hatalomhoz való gyakran gusztustalan sodródásuk, és mellette a kisszerûségük is. Mindezeket figyelembe véve én óvatosan kezelem és fogadom ezeket a hízelgõ titulusokat, mert számomra a tudós és a mûvész egészen mást jelent, mint a köztudat számára.

Nemrég jelent meg a könyved, most már a másodikat írod. Milyen visszajelzéseket, illetve kritikákat kaptál?

Ennek már 3 éve. A könyvemet agyonhallgatják, elsõsorban azért, mert nem értik. Nyilván nem bestsellernek készült. Néhányan, akik írtak róla recenziót, azok sem értették meg a lényegét és éppen azért mert egy más paradigmában gondolkodnak a tartalma felõl. Ettõl még van értelme leírni, mert ha csak egyvalaki megérti már nem készült hiába. A zenérõl, annak mélyebb természetérõl a materialista ember gyakorlatilag semmit nem tud. Ugyanis hiába olvasunk el szabályos formaisággal megírt tudományos zeneesztétikai értekezéseket a zenérõl semmi sem derül ki belõle annak mélyebb természetérõl. Ez a felismerésem késztetett arra, hogy leírjam a megtapasztalásaimat és próbáljak olyan fogalomkészletet kialakítani, amivel esetleg interpretálható lesz a zene mélyebb természetére kíváncsi emberek számára. Nos, ez a kíváncsiság nincs benne a világban és ezért nem jönnek a visszajelzések. Egyszer, amikor Szabados Györgynek megjelent egyik könyve, ugyanezekrõl a problémákról beszélgettem vele. Az a néhány rajongója elolvasta, de a zenész világot egyszerûen hidegen hagyta. Nem csoda, hiszen nem értették. A következõ könyvem címe a Zenélõ Õskelet. Az év végéig várhatóan megjelenik. Ez sem lesz lényegesen könnyebb olvasmány, de tanultam az elõzõbõl és azt hiszem sikerült találnom egy olyan nyelvezetet, amivel már szélesebb olvasóréteg is meg tud barátkozni és utána talán elolvassák majd az elsõ könyvemet is.

Azt gondolom, az elõzõ könyved nyelvezete is nagyon olvasmányos volt. Ott ugye Rudolf Steiner antropozófiáját hívtad segítségül, mint szemléleti segédeszközt? Ennek megítélése azon múlik, hogy ki miket szokott olvasni. Az antropozófiát, ahogy mondod csupán segítségül hívtam. A mai világban az a nagy baj, hogy sarkos, egyoldalú szemlélete van, és ezzel sok jelenség nem értelmezhetõ. Valójában maga az ember, de a lét sem értelmezhetõ benne. Steiner azért került a figyelmem fókuszába, mert a zene jelenségét a mélyebb természetiségben kezdte keresni és megmagyarázni és ez szokatlan. Az õ szemléletében nem az volt a fontos, hogy az tényleg minden kétséget kizáróan úgy van-e, hanem az, hogy a zene mélyebb természetére vonatkozó kérdéseket legalább feltette és saját gondolati rendszerében adott is rájuk választ. Ez a bátorság ragadott meg benne, és én ezt a merész irányt gondoltam tovább. A következõ könyvem egyik fejezetében éppen a különféle szemléletek közötti átjárhatóságról, a materialista, az antropozófiai és a metafizikai szemléletek közötti lehetséges gondolati átjárókról is írok.

Igen lesújtó dolgokat írsz hazánk tehetségápoló készségérõl. Ellenben Te magad foglalkozol tanítással, vagy a tehetségek felkarolásával. Mennyiben tartod ezt a tevékenységet feladatodnak? A kérdésed nagyon a lényegbe talált, ugyanis megint az a kommunikációs akadály állt elõ, hogy a tehetség fogalma mit takar nekünk és mit a köztudatnak? Nem is tehetséggondozásról kellene beszélni, hanem tehetség felismerésrõl. Nos, ez az, ami nincs. Elõször fel kellene ismerni a tehetségeket és utána gondozni õket. Ennek hiányában a valódi tehetségek legalább akkora számban kallódnak el, mint amit bizonyos érdekektõl vezérelve ápolnak. A kultúra mára ipar lett, és a tehetséget abban mérik, hogy ki az, aki az ipari paramétereknek megfelelõen idomítható. Akiket én igazi tehetségeknek tartok, azt a hivatalos ízlés nem tartja annak, én ezeket minden lehetséges tõlem telhetõ módon támogatom, ez a misszióm része.

Szólistaként rengeteg lemezed jelent meg, rengeteg koncerted volt világszerte. Miért szeretsz egyedül játszani? Ez így alakult az életemben. Gyerekkoromban nem voltam semmiben elkényeztetve, ha akartam valamit, magamnak kellett megteremtenem, akár például a játékaimat. Gyereknek sem voltam nagyon közösségi lény, már akkor mutatkoztak rajtam az ufóság halovány jelei. A vidéki életbõl adódó, a magasabb kultúrától való elszigeteltség és a késõbbi kirekesztettség magányossá teszi az embert. A saját zenémet egy szál gitáron kellett megteremtenem úgy, hogy ne hiányozzék belõle semmi. Ez nagy kihívás egy olyan kulturális közegben, ahol erre korábban nem volt precedens. Egyáltalán a gitár kultúrája hiányzik a zenetörténetünkbõl. Bárki bármit mond, ma sincs és valószínûleg már nem is lesz. Ezen kívül mindig volt egy mélyebb sejtésem, hogy mintha magamban belül érezném a zenélõ ember archetípusát, amit szólistaként éltem át. Ez egy életre szóló beavató élmény. Az egyedül való játékban van a legnagyobb szabadság, egyedül bármerre el lehet menni, felfedezni a hangi világ legrejtettebb zugait, el lehet menni oda, ahol ember még nem járt és el lehet hozni olyan érzésbeli és hangulatbeli „üzeneteket, amiket másmódon lehetetlen volna megkapni. Persze nagyon szeretek duóban, trióban és akár kvartettben is muzsikálni, de mind más élmény és más attitüd.

Mint a bemutatódban is említettem session zenéket is könnyedén csinálsz más emberekkel. Mesélj most errõl! Olyan emberekkel szeretek, tudok legjobban és legkönnyebben együtt muzsikálni, akiket nem kötnek trendek, stílusok, feladatok, szakmai elvárások, akik nyitottak és kíváncsiak, akik éhesek a sosem hallott hangokra, akikben ott él saját feltörni vágyó zenei világuk, akik vannak elég bátrak, hogy megnyissák lelküket a másik elõtt és megosszák egymással. Ezek az emberek általában kiváló improvizátorok. Nem kell semmit megbeszélni, minden mûködik magától és az eredmény zavarba ejtõen megkomponáltnak hangzik. Major Balázzsal több, mint 30 éve zenélek együtt, megérezzük egymás leghalványabb gondolatát is, de ilyen Kevin Kastning vagy Ralf Gauck is, hogy csak egy pár fontos partneremet említsem.

Meg tudnád fogalmazni, mi az, ami téged inspirál a zenére? Látványbeli, érzelmi benyomások az életedben, esetleg álmok, vagy a tudatalattid kivetülései? Maga az élet, és annak bármely momentuma. Nem mindig lehet tudni mikor jön az inspiráció, az egy belsõ erõ ami áthatja az embert. Sok zenésznek mások zenéit kell hallgatnia, hogy valami hasonló az eszébe jusson és azon az ösvényen csináljon valami hasonlót. Én errõl korán leszoktam, mert rájöttem, hogy a zene nem a külvilágban van, hanem bennem. Ennek felismerése után a külvilágban lévõ zenék már kevésbé voltak fontosak, mert elõtte is csupán a bennem lévõ zenék külvilági igazolásait kerestem és találtam meg bennük. Innentõl a belsõ hangot keresem, ami hamar jött, mert egész életemben ezt akartam és végül megtanultam megtalálni. Az álmok nekem nem segítenek a zenében, sõt néha olyan „rémálmaim” vannak, hogy megyek egy távoli koncertre és közben sok-sok kaland történik velem és mielõtt odaérnék a koncert helyszínére, felébredek. Álmomban sohasem tudtam egy jót zenélni…

Az inspirációt gyakran az elmélkedés hozza, utána mindig jön valami zene. A tudattalan állományból táplálkozunk intuitív csatornáinkon át, ott vannak mindazon megtapasztalásaink, amik valamiért nem tudtak a nappali tudat felszínére kerülni. Ugyanitt vannak a kollektív megtapasztalások is és tiszta, õszinte improvizációban ezek feljönnek. És igen, az érzelmek, sokszor a feldolgozatlan érzelmek hoznak inspirációt. Apám halála után hónapokig csak nagyon szomorú zenék jöttek fel, képtelen voltam mást játszani, egyszerûen nem esett jól, nem éreztem igaznak.

Mit érzel, mikor alkotsz/ teremtesz/ zenélsz?

Nahát! Ilyet még nem kérdeztek tõlem, de ha tényleg meg akarod mutatni az ufót a világnak, akkor megpróbálom , bár ezt nehéz interpretálni, sõt inkább lehetetlen pontosan megfogalmazni szavakkal, mert arra alkalmatlan a verbális kifejezés. Legfeljebb csak élmény foszlányokat tudok kiemelni. Például a zenélésnek azt a pillanatát, amikor szinte kívülrõl látom és tapasztalom magamat, amint a hangszeren csak futnak az ujjaim, a zene áramlik és én csak rácsodálkozom, hogy az egész csak történik és én külsõ szemlélõje vagyok a történéseknek. Egy másik ilyen élmény foszlány, amikor egyszer csak vége a darabnak, és a tudatomba beúszik az idõ. A zenélés alatt semmilyen idõtudatosságom nem volt. Egy másik élményfoszlány, ami nagyon fizikai, például csak úgy elkezdek libabõrös lenni és közben elfog valamiféle extatikus érzés és akkor jó lenne egyet kiáltani. Aztán olyan, amikor elfog a sírásnak egy különös érzése, de csak annyi lesz belõle, hogy összeszorul a torkom egy pillanatra. Az alkotás/teremtés és a zenélés ezek mind egylényegû aktusok. Bármikor, amikor felveszem a hangszert és elkezdek játszani azt azzal a tudatossággal teszem, hogy kapcsolatban vagyok egy mélyebb valósággal egy magasabb szinttel és hagyom, hogy mint átviteli csatorna mûködjek. Ebben a teremtõ állapotban jön fel minden zeném.

Az érdekelne még engem, hogy a zenéden keresztül, ezt a mély valóságot egy szellemi erõnek tudod be? Nevesíted-e ezt az erõt? Miben hiszel? Az tudva levõ rólad, hogy nem vagy materialista. Mi az a szellemiség, amihez a sorsod vagy a szerencséd kötöd?

Nagyon komoly kérdést tettél fel, amit nagyon köszönök is, mert ritkán fordul elõ, hogy valaki ebben az irányban érdeklõdjék. A dolog természeténél fogva a válaszom nem lesz rövid. Azzal kell kezdenem, hogy én a világot egy nagy létezõ egésznek látom, amiben minden potencialitás benne foglaltatik. Ez a nagy egész bomlik ki részeire, melyekben az egésznek minden tulajdonsága benne foglaltatik. Az egész és annak részei között állandó információcsere zajlik. Ezeket lehet nevezni szellemi, akarati és különféle erõknek, melyek megtestesülnek a világban és egy ilyen áramló lényegiség a zene is. Azt kell látni, hogy a zene valamiért az emberen keresztül meg akar nyilatkozni. Ennek oka van. Az ok pedig nem más, mint hogy az egész és annak részei között oda vissza kommunikációs aktus zajlik, Ebben a zenének nevezett információ áradatban a kommunikáció hangulatok és érzelmek kiváltása által valósul meg. Hogy miben hiszek, azt el kell választanom attól, amit meggyõzõdéssel tudok és tapasztalat által. Amíg nincs megtapasztalással alátámasztott tudás, addig csak a hit marad. Amint a hit tárgya beigazolódik immár meggyõzõdéssé válik. A hitet az ember szabó ssaját maga is generálja, de a legtipikusabb eset, amikor az embert a külvilág manipulálja és a hitet megfelelõ retorikával a fejébe ültetik.

Sors és szerencse! Érdekes összefüggések. Természetesen nem materialista szemléletben látom a világot. A különféle szellemi irányzatok egyike sem kebelezett be, talán éppen azért mert csaknem mind nagyban épít a hitre. És addig, amíg mindenki másban hisz, addig különféle szellemi irányzatok lesznek csak úgy , mint a vallásokban. Egyik- másik hatott rám, és mindegyikbõl igyekeztem meglelni azt, amihez vannak személyes megtapasztalásaim. Idõközben ráleltem szinte öntudatlanul és ösztönösen a metafizikai logikára. Ennek segítségével mindazokat a dolgokat, amiknek az összefüggéseit eddig csak a hit kötötte össze, végül a metafizikai logikával megtaláltam az összeköttetést közöttük. Innentõl már nem hiszem, hanem értem és tudom a dolgokat.

Mindazok, amiket most mondtam az emberek legnagyobb részének valószínûleg nem érthetõ, mert legtöbbjük nem tudja a szellemi létezést sem a tudatába foglalni, pedig minden ezzel kezdõdik.

copyright Sandor Szabo © | design&pr by laszloHuttonWebDesign©